Riesenbach Iván egyszer egy hűs, méla, álmatag őszi reggelen a csöndes, borongó hangulattal és avarillattal telt utcákat járta. Gondolataiban messze merengett, túl a város szürke, csúf, undok hétköznapjain.
Elméjében lassan, lomha léptekkel bebandukolta a nemrégiben még friss, üde-zöld, virágokkal díszített gúnyába öltözött dombokat, leheveredett a folyó partjára a fülledt, tikkasztó, szúró nyári napsütésben és lábát a vízbe lógatva álmodozott.
Gondolatai olyannyira elkalandoztak, hogy kis híján nem vette észre a vele szemben közelgő lányt. Gyönyörű teremtés volt, hosszú, hajszálegyenes szőke fürtökkel és csodálatos, csillogó mélykék szemekkel. Azonban a vak szerencse (vagy talán a sors furcsa fintora?) úgy hozta, hogy Iván a sárgás-barnás, illatos, zizegő avar közt megbúvó kőben megbotlott és kis híján orra esett. A zöldellő, üde, virágokkal teli tavaszi rét és a fülledt nyári délután hűvös folyója a semmibe veszett és Iván ismét a poros, szürke, unalmas város közepén találta magát, ősszel, amikor a sötét házak közt egy-két színfolt, a halott fák ágainak megsárgult ruhája hevert, már ahol az őszi esőkkel járó sár még nem öntötte el a leveleket.
Iván azonban most nem a város egyhangúságát megtörő zizegő, remegő, sárga leveleket nézte, hanem a lányt, aki halkan, óvatosan igyekezett vele ellenkező irányba. Fejét lehajtotta, mintha azt hitte volna, hogy ha ő nem lát senkit, őt sem látják. Azonban ez lett a veszte: a megrökönyödött, sóbálvánnyá meredt Iván (aki nem tudta, hogy mitől is zavarodott össze ennyire: a lánytól, akit az imént pillantott meg, avagy a kőtől, ami majdhogynem a vesztét okozta?) egyszercsak azon kapta magát, hogy a lány nekimegy. Le volt hajtva a feje, így nem vehette észre az előtte álló jelentéktelen külsejű alakot.
- Bocsánat - szabadkozott a lány, félénken Iván felé emelve tekintetét, azonban még azelőtt félrekapva azt, mielőtt Iván szemébe nézett volna. Nem is várt többet, sietett tovább.
Iván néhány röpke másodpercig értetlenül, megsemmisülten állt, ott, ahol belerúgott a kőbe, amiben majdnem elbukott. Azután hirtelen sarkon fordult és a lány után iramodott.
- Várj - mondta és elkapta a lány karját és maga felé fordította. Nyelt egyet. Valami nagyot készült mondani. Valami olyant, amitől megremegnek a város szürke és koszos falai, s közte a levelek zizzenve remegni kezdenek.
- Köszönöm. Köszönöm az emberiség nevében, hogy ilyen szép vagy.
Majd mindezek után megfordult és továbblépdelt a város unalmas magányában, a szürke kosz és por és a rezgő sárgás-barna levelek közt.
A lány pedig állt. Teljesen megdöbbentették Iván ostoba és értelmetlen szavai. Talán fel sem fogta igazán, hogy mit is jelentettek. Csak állt és várt. Megpróbálta visszaidézni magában Iván, a furcsa idegen arcát, bármely vonását, ám képtelen volt. Semmire nem emlékezett, csak egy érzés ragadta meg. Egy érzés, mintha tavaszi füvön járna mezítláb, vagy mintha fülledt nyári délutánon a folyam hideg vizében hűsítené magát.
Megfordult és elindult arra, amerről jött. Csak nézett maga elé és ment, keresztül az őszi, itt-ott sáros levelekkel borított piszkos utcákon, kereszteződéseken át.
Aztán egyszer megszólították.
- Egy kis aprót... Kérem. Egy kis aprót...
Ő öntudatlanul zsebébe nyúlt és kimarkolt belőle valamennyi pénzt és odaadta a kéregetőnek.
Iván erről mit sem tudott. Csak sétált tovább, a tavaszi réteken és nyári vízpartokon merengve. Nem tudta, hogy a lány, akivel találkozott, épp a folyóba akarta ölni magát. Helyette azonban visszafordult. S azt sem tudta, hogy abból a pénzből, amit a lány a kéregetőnek adott, az segítette hozzá, hogy kabátot vehessen magának. Iván nem tudta, hogy ha a kéregetőnek nem lett volna kabátja, azon a télen egy jeges, kíméletlen, borzasztó januári napon megfagyott volna.
Riesenbach Iván minderről semmit sem tudott. Mert Riesenbach Iván tudta, hogy csodák csak álmunkban történnek.