És néha, egy-egy lélegzetvételnél,
Hogy mily üres vagyok, észreveszem,
Belül, hova nem látsz, mert az életnél,
Amit Te elképzelsz, s felfog eszem
Csak egy test vagyok, amit elhasználtál
És eldobtál, mint egy koszos ruhát
Te, aki tőlem messze, fönt álltál
És eltapostad a szegény butát,
Engem, aki képes volt hinni Neked.
Mert lehetetlennel hitegettél
És ez az, mit szívem sohasem feled
Hisz lelkemben így rekedt örök tél.
Még mindig fáj ez, jobban mint bármi más,
Az üresség, melyért Te vagy a hibás
Szonett No6.
2011.01.05. 08:00 | tpr | Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://rozmaring.blog.hu/api/trackback/id/tr902561811
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
