Neked írom soraimat, habár Te
Úgysem olvasod el őket soha
És ki tudja, hogy e szenvelgés árt-e
Amiről lemondanék én, noha
Mostanában ez egyetlen vigaszom.
Hiszen már nem akarsz látni többé
Így ülök itt ezért, félelemtől csupaszon,
Szomorúságtól faragott tömbbé
Válva, mint világtalan görög isten,
Egy réges-rég meghalt eszme szobra
Ki létezik, bár lét-értelme nincsen
Mert egész világa dőlt most romba.
Nélküled vagyok én, hideg kő csupán
Kit egyedüllét vág otrombán kupán.
Szonett No7.
2011.01.07. 19:14 | tpr | Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://rozmaring.blog.hu/api/trackback/id/tr92568145
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
