Mint télen gőzölgő csatornafedél
Lebegtetve páráját az égre
És várva, amint az végre is felér,
Úgy nézi, amíg nem hullik még le:
Így várom én is szavamra a választ,
Tőled, te néma, meddő Csöndesség.
Várom, hogy végül is nekem mit választ:
Teljes magány, vagy csöndes üresség
Lesz sorsom, amit tűrnöm és viselnem kell,
Csupán látni őt még egy ideig,
Ahogy eszik, iszik, alszik és felkel
És hogy arcát sós cseppek kiverik;
De sosem látom őt szenvedni, sírni
Elrejti tőlem - nem lehet kibírni.
Szonett No9.
2011.01.12. 19:35 | tpr | Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://rozmaring.blog.hu/api/trackback/id/tr982579583
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
