Melyben érintőlegesen megismerkedhetünk Riesenbach Iván (aki mellesleg gróf volt) családjának két tagjával, s egy harmadik családtag is említésre kerül. Mindemellett fény derül arra is, hogy milyen nehéz is új életet kezdeni, részint a lehetőségek szűkössége, részint a bőség zavara miatt.
Riesenbach Iván gróf volt. Talán ennek köszönhette kissé fennhéjázó, dölyfös és arisztokratikus magatartását. Persze e pökhendiség nem teljesen szándékos jellemépítés következménye volt, csupán hozzászokott otthoni környezetében. És bár megpróbálta levetkőzni a grófsággal járó korlátokat és szokásokat, nem járt sikerrel. Így aztán egy szép napon, mikor ráeszmélt, hogy képtelen változtatni sokak által szerencsésnek tartott helyzetén, egy szép napon szülei elé állt, és így szólt:
- Atyám. Anyám. Döntöttem. Felhagyok a grófi léttel, s mostantól egy magasabb célt fogok szolgálni - itt kis hatásszünetet hagyott, majd a távolba révedve, hősies arckifejezéssel folytatta - művész leszek.
Kis ideig ilyen pózban várt, majd amikor édesapja halk horkantást hallatott, odakapta a fejét. Csak ekkor vette észre, hogy alszik. Ekkor már kissé bosszússá vált.
- Khm... Mint mondám - szólt újra, immáron némiképp feszült hangon - művész leszek.
- Oh, valóban? - kérdezett vissza édesanyja, fel sem nézve hímzéséből. Ekkor Iván nem bírta tovább: kiviharzott és lakosztályába sietett. Kissé csalódott volt az imént lejátszódott jelenettől. Temérdek alkalommal végiggondolta, minden apró részletét kidolgozta az eseménynek, ám az ügy mégsem olyan irányban haladt, mint tervezte. Riesenbach Iván célja az volt ugyanis, hogy miután a rövid, ámde jelentőségteljes szünet után nyomatékosan kijelenti, hogy művész lesz, apja és anyja egymás szavába vágva tagadják ki. Pontosabban csak az apja - a szokásjognak megfelelően.
Mindezek ellenére most itt állt, fejét vakarva hálószobája közepén, valahol íróasztala és óriási, baldachinos ágy közt, nem tudván, hogy ha nem tagadták ki, akkor mégis milyen módon léphet ő művészi pályára? Első és legfontosabb gondja azonban nem ez volt, hanem az, hogy milyen művész is legyen? A nagy sietségben ugyanis erről teljesen megfeledkezett. Mikor kitagadásának jelenetét próbálta fejben, szülei egyszer sem kérdeztek vissza, hogy "Értem, fiam. A művészi lét igen komoly, s fontos része világunknak. Ha művészek nem volnának, az ahhoz volna hasonlítható, mintha csak az étel, mit nap mint nap magadhoz veszel, elvesztené ízét, s hamuvá porladva olvadna el szádban. Azonban az sem mindegy, hogy e nemes foglalkozásnak mely válfaját tekinted magadénak. Halljuk tehát: mi az, miért elhagynád az atyai házat, s eldobnád magadtól grófi címedet. Felelj, fiam! Milyen művésszé kívánsz válni?" - helyette csak elvörösödve kiabáltak, hogy "Takarodj a házamból! Többet át ne lépd e háznak küszöbét!" - vagy valami hasonlót; no meg néha az anyja felkelt a karosszékből, és elájult. Vagy ültében ájult el. Mikor hogy.
Iván temérdek lehetőséget dolgozott ki, azonban most teljes bizonytalanság övezte minden gondolatát, mióta a szalonból lakosztályába távozott. Le is ült az ágya szélére, és gondolkozni kezdett. Gyorsan végigpörgette fejében a különböző művészeti ágakat, ám kis idő múltán arra eszmélt, hogy nem is emlékszik, hogy melyiket számolta, s melyiket nem, így hát felkelt meglepően és néha szinte már kényelmetlenül puha ágya széléről, s az íróasztalhoz lépett. Leült, majd levélpapírt vett elő, s a következőket írta fel rá:
Festő
Író
Költő
Színész
Harmadiknak a Filozófust is felírta, ám hirtelen elbizonytalanodott, hogy vajon a filozófus művésznek számít-e, ezért azt kihúzta. Mikor ezzel végzett, elégedett tekintettel nézett maga elé, s alig látható bólintással nyugtázta eddigi teljesítményét. Ám még ki se élvezhette teljességgel diadalma pillanatát, mikor eszébe ötlött, hogy még nem végezte a munka oroszlánrészét - tudniillik, még nem választott. Mikor e gondolat elméjébe hasított, halvány mosolyát egy igencsak könnyen észrevehető fintor váltotta föl, majd némi fejvakarás következett.
Végül aztán töprengésében arra jutott, hogy ezt majd idővel eldöntheti, s most a legfontosabb, hogy - ha már szülei erre nem voltak képesek - valamiféle módon kiátkozza magát, s elinduljon, hogy új foglalkozásának élhessen. Éppen ezért odaírta a lapra a négy szó mellé (a kihúzott Filozófus melletti helyet üresen hagyva) a következőket:
Festő - ecset, festék, vászon
Író - toll, tinta, papír
Költő - mint fent
Színész - jelmez
Majd e szavak alá pár sor kihagyással a következőket:
"Pénzzel él az ember."
Ezt a mondást még egészen kicsiny korában hallotta. A dadája mondta neki, de arra már nem emlékezett pontosan, hogy ezt vajon miért is tette. Mindenesetre úgy érezte, hogy ez jó kiindulási pontja lesz új életének. Hiszen elvégre - gondolta - a művész is ember; leszámítva a színészeket és vándor komikusokat, akikre egyszer egy kedves rokona azt monda, hogy "Ezek a piperkőc pernahajderek nem emberek!" - vagy valami ilyesmit. Mindenesetre a másik háromnak embernek kellene lennie - vélte - szóval ideje volna pénz után látni.
Csöngetett az inasnak, s míg az megérkezett, azt találta ki, hogy így egy füst alatt a művészi élethez való szükségleteit is megszerezheti.
- Hivatott, nagyságos úr? - kérdezte az inas, mikor beviharzott a szobába.
- Igen. Nos... - kezdett bele megfontoltan - szükségem lenne pár dologra.
- Parancsoljon, nagyságos úr.
- Szükségem lenne ecsetre és festékre - azt gondolta ugyanis, hogy vászonnak elvihetné a lepedőt is, hiszen az is vászonból volt, ha jól gondolta. Tolla, tintája, papírja volt bőségesen, a jelmezről meg akképpen vélekedett, hogy a színészek minden bizonnyal kapnak valahonnan jelmezt, így majd ő is elmegy oda, s így ez a gondja is megoldódik. Az inas, bár kissé furcsán nézett urára és parancsolójára, homlokán a csodálkozástól felgyűrődött vonásai csakhamar elsimultak, s a kissé már idősödő férfi így szólt:
- Értettem. Kíván még valami mást a nagyságos úr?
- Igen. Szeretném kérni a kofferemet.
- Utazik a nagyságos úr? - csodálkozott el az inas.
- Igen. Azaz nem - Iván kissé elbizonytalanodott, hogy mit is felelhetne. Végül így vágta ki magát: - Szóval szeretném látni a kofferomat, mert már lassan azt is elfeledem, hogyan is néz ki egy koffer - majd hogy gyorsan elterelje a témát e kínos kérdésről, a következőképpen folytatta. - Valamint szükségem volna pénzre.
- Pénzre? - kérdezett vissza az inas.
- Igen, pénzre. Mit értetlenkedik? Talán nem hallotta még azt a szót, hogy pénz?
Az inas lenyelt magában egy keserű megjegyzést, majd lehető legalázatosabb hangján így szólt:
- Attól tartok, ebben az ügyben a nagyságos úr atyjához kell fordulnia.
- Nos jól van - bólintott Iván. - Elmehet - intett az inasnak, majd miután az távozott, visszatért a szalonba, ahol édesanyja még mindig apja halk hortyogása mellett hímzett. Kissé fezsültnek érezte magát a mintegy háromnegyed órája lezajlott incidens miatt, ám úgy tűnt, szüleit előbbi kirohanása a legcsekélyebb mértékben sem zökkentette ki tevékenységükből. Mindenesetre a biztonság kedvéért Iván a szokottnál halkabban szólalt meg.
- Anyám. Pénzre volna szükségem.
- Oh, valóban? - kérdezte anyja, fel sem nézve a hímezésből. - És mennyire?
Iván kezdetben nem tudta mit feleljen. Habozott, miközben azon töprengett, hogy vajon mi volna az az összeg, ami elég az élethez, ám anyja még nem fog gyanút. Miközben magában osztott-szorzott, anyja ismét megszólalt.
- Nos?
Iván ekkor kibökte az első számot, ami akkor épp eszébe jutott, majd várta a hatást. Anyja felnézett, letette a hímzést, majd felkelt, s elindult az egyik mellékszobába. Lassan. Méltóságteljesen. Iván szíve eközben egyre szaporábban vert. Semmi kétség - gondolta - most mindent elrontottam. Mikor aztán édesanyja átlépte a mellékszoba ajtaját, Iván felkiáltott.
- Anyám! - majd ráeszmélve, hogy apja a szalonban van, s alszik, öles léptekkel a mellékajtó felé sietett, s már halkabb hangon folytatta: - De természetesen bőségesen elégséges lesz az összeg fele is - mondta, miközben, mintegy magának, hevesen gesztikulált. Ez okozta, hogy kis híján nekirohant édesanyjának, aki épp a tárcáját nyitotta. Iván körül a levegő megfagyott. Megtorpant, s lélegzetvisszafojtva figyelt.
- Tessék - nyomta a ház úrnője fia kezébe a kívánt összeget, s mikor az éppen szólásra nyitotta volna a száját, folytatta. - És itt van még ennyi - mondta, majd mégegyannyi pénzt helyezett fia tenyerébe, s miután ezzel végzett, visszasétált a szobába, s miután visszahelyezte tárcáját, ismét a szalonba vonult, szokásos, lassú, méltóságteljes tempójában, s visszaült hímezni. Iván ekkor még mindig az ajtóban állt, mozdulatlanul, kezében a kívánt összeg kétszeresével, s még mindig képtelen volt megszólalni. Egyrészt igencsak meglepődött, hogy milyen könnyen is mentek eddig a dolgok, másrészről azonban, mikor meglátta anyja tárcájának tartalmát, döbbent rá arra, hogy mily' csekély is volt az az összeg, amit kért.
De sebaj - gondolta. - Kezdetnek elég lesz - s e gondolattal megindult lakosztálya felé. Az ajtóból még megfordult, s köszönetet mondott anyjának, azonban az akkorra már ismét elmerült hímzésében, s fia szavára fel sem nézett.
Mire Iván szobájába ért, már minden készen állt művészi életére. Most már csak azt kellett kitalálnia, merre is menjen.
