Megszólalt az ébresztőóra. Irtózatosan álmos voltam még és a hajnali kelés ezen nem segített sokat. Felkaptam a cuccomat, amit már tegnap este összekészítettem, majd felébresztettem testvéreimet is. Lementem a konyhába és magamba döntöttem egy csupor kakaót. Tegnap vajmi keveset sikerült aludnom, a nagy izgalomtól természetesen. Azon görcsöltem, hogy sikerül-e a dolog, hogy végig tudom-e csinálni. Még életemben nem eveztem 21km-t kajakkal. Ráadásul rossz időt is mondtak, ami elég nagy esélyt hagy annak, hogy az esetleges hullámok miatt beboruljak erősen alacsony építésű hajómmal.
Nagy volt a homály, köd úszott a Balaton felett. Elővettem a hajómat és biciklimet. Elég faramuci verseny lesz - gondoltam magamban. Kajak-MTB duatlon? Ki hallott még ilyet. Senki. Új "sportág". Ha a híreszteléseknek hihetünk, a világon ez lesz az első ilyen verseny. Na, majd meglátjuk.
Lassanként levánszorgott két testvérem és bátyám barátnője is és így egyesült erővel raktuk fel a két biciklit meg a kajakot az autó tetejére. Beraktuk a lapátot, meg a többi holmit és hamarosan el is indultunk. Szerettem volna aludni, de nem ment. Csak néztem a mellettünk elszaladó tájat.
Körülbelül háromnegyed óra múlva értünk Füredre, az idén első alkalommal megrendezésre kerülő Balaton Bike Fest színhelyére. Jó érzés volt. Szeretem az ilyen és ehhez hasonló rendezvényeket. Bár kicsit fájt, hogy ezt a dolgot már én is feltaláltam, de valaki - helyzeti előnyével élve - előttem megrendezte az általam Balatoni Bringás Napok névvel kitalált eseménysorozatot. De sebaj. Talán én sose kerítettem volna sort arra, hogy tervezetemet átültessem a valóságba.
Lekanyarodtunk a parkolóba és megálltunk. Leszedtük a hajót meg a bringákat és lementünk a partra. Rövid érdeklődés után megtudtuk, hogy hol lehet regisztrálni. Tévelyegtünk egy keveset, de végülis, bár öcsémet út közben elvesztettem, a regisztrációs helyet megtaláltam. Megmutattam a szükséges papírokat, megkötöttem a szükséges sportbiztosítást, azután csomagommal felszerelkezve - ami rajtszámaimból (két darab a hajóra került, egy a biciklire), egy kulacsból, egy ocsmány rikító-rózsaszín karszalagból és egy pólóból állt - megindultam lefelé a partra. ott felhelyeztem a rajtszámokat, majd melegíteni kezdtem, majd ettem és ittam, amennyitől még nem lett hányingerem. Bátyám a lehető legjobb szándékkal tömte belém a csokit, szőlőcukrot és a magnéziumos vagy kálciumos, vagy egyéb pezsgőtablettákat tartalmazó löttyöket. Én ettől rövid úton csoki és italundort kaptam. Közben pedig melegítettem tovább, valamint elrendeztem a holmimat a váltóhelyen. Ekkor döbbentem rá, hogy a regisztrációnál nem kaptam meg az időmérő chipemet, így a jelen lévő szervezőkhöz fordultam. Ők elintézték, hogy ezt megkapjam, így bokámon a chippel, teljes emberként várakoztam tovább.
Hosszú percek, órák teltek el, míg végül elkezdődött a verseny.
Kajakkal kezdtünk. Egy madárürüléktől ellepett helyen (nincs rá jobb szó, nem tudnám stégnek vagy bármi másnak nevezni) szálltam vízre. Egy kisebb kör evezés után még igazítottam egyet az ülésen azután próbáltam lelkileg felkészülni a hamarosan bekövetkező rajtra. Miután a DunaTV adásába kerültünk - ugyanis élőben leadtak minket a DunaTV műsorán - elindultunk. Az első benyomásaim meglehetősen negatívak a versennyel kapcsolatban. A rajtnál a sok, nálam gyorsabb kajakos volt - mint ahogy azt előre sejtettem. A hullámaikat pedig természetesen megkaptam. Tűrtem, bár nehezen. A nap tűzött, én pedig szomjas voltam. Az első bójánál egész jó helyen voltam, tartottam magam. A fordulás után azonban egyre közelebb értek a rosszul rajtolók, így a hullámos vízen a tengerikajakos társam szép lassan megelőzött. Az idő mintha ólomlábakon haladt volna. A távot számlálgattam, mintegy szabadidős tevékenységként. Elhaladtunk a start- és váltóhely mellett, de még nem álltunk meg, mivel a távnak körülbelül mindössze negyedénél lehettünk; hanem tovább haladtunk az előttünk magasodó Tihany felé. Az evezés kínkeserves volt. Nagyon lassan ment, a torkom pedig egyre szárazabbá vált. Ráadásul, körülbelül harmad és féltáv között valahol kiesett a lábtámaszom. Ez persze fenékfájással és enyhe lábgörccsel járt. De már szinte a félsziget végénél voltam - legalábbis ezt hittem, de mint utólag kiderült, Tihany csalóka alakja megtréfált: Mikor azt hittem, elérkezett a forduló-bója, az még nem a félsziget vége volt. Korántsem. Ráadásul még valaki megelőzött. Kissé kezdtem elkeseredni. De folytattam utamat. Szerencsére a kiesett lábtámasz nem okozta vesztemet, mivel azzal a hajó, amivel mentem, bár kicsi volt már, de elég stabil. Így aztán egyben érkeztem meg a révhez, ahol végre valahára megfordulhattam. Addigra a szomjúság olyannyira elviselhetetlenné vált, hogy kénytelen voltam a Balatonból nyelni egy fél kortyot, amit egy kézmozdulattal számba tudtam sikeríteni. Mögöttem a többiek jócskán lemaradtak, ahogy én is előttem lévő társamtól.
A visszafeleúton azon gondolkoztam, milyen jó volna kiugrani a hajóból a Balatonba. Gyönyörű volt a víz, tükörsima és kék. Csodálatos. Merengésemből azonban csakhamar felriadtam: kis híján beleakadtam egy horgász damiljába. Akkorát ordított az illető, hogy azt hittem, megtörtént a katasztrófa, de szerencsére az úriember szája nagyobb volt az általam okozott kárnál (persze úgy nem nehéz, ha nem okozok semmi kárt...). Sűrű bocsánatkérések és egyre lagymatagabb evezés közepette haladtam tovább. Még egy bója volt hátra, azután pedig irány a váltás.
A dolgot nem szeretném túlrészletezni: majd meg haltam a szomjúságtól a víz közepén, de néhány félkorty vízzel elérkeztem a célhoz. Előtte még volt egy kis kellemetlenségem a vízisíelő-pálya mellett, ugyanis a szervezők kissé távolról próbálták tudtomra adni, hogy miképpen kéne kikerülni a dolgot (nem volt elég ugyanis, ha csak a póznákat kerülöm meg, a bójákat is meg kellett. Emiatt kicsit vissza kellett fordulnom, de tűrtem.) Azután beértem. Lassan de biztosan. A parton érzésem szerint kiugrottam a hajóból, testvéreim szerint azonban inkább lehetett kiesésnek nevezni a dolgot. Megindultam tehát váltani, míg a szervezők elrakták a hajómat. A depóban magamra vettem a sisakomat és cipőmet, valamit magamba döntöttem egy kis vizet és ettem egy kis Balaton Szeletet (ha már itt vagyok...). Egy szervező-ember magyarázott valamit a pályával kapcsolatban, de tisztázás helyett inkább csak összekuszálta amúgy is zavaros gondolataimat. Bátyám eközben rendületlenül tömte a számba a szőlőcukrot. Én magvas gondolatokkal és cukorral tömött fejjel végre elindultam. Kilóméterórámon megnéztem, mennyi az idő. Meglepődve állapítottam meg, hogy a megtippelt egy óra helyett még csak negyed egy van, tehát magamhoz képest jó vagyok. Ezen és a váltáson felbuzdulva olyan sebességgel követtem a felvezető motort, hogy magam is meglepődtem. Emelkedőn felfele (még a betonon) egész jó tempóval haladtam. Azután rátértem a földútra, ahonnan kínszenvedéseim kezdődtek. Út közben ráismertem a rajt után előttem haladó nőre, akit nagy örömmel előztem meg. A nap tűzött és fáradt voltam, fájt a hátam, a derekam és az alfelem. De még vidáman tekertem, amint az hittem a 30km-es távon. Az út szinte végig emelkedett, egy-két rövidebb lejtőt leszámítva. hatalmas volt a sár és a meleg. Egy ideig igyekeztem kikerülni a tócsákat, de néhány egész utat betöltő pocsolya után letettem bringám patyolattisztaságának megőrzéséről. Flakonjaim eközben sorra ürültek. Út közben csupán egyszer előztek meg, míg én négy versenyzőt is magam mögé kényszerítettem.
Körülbelül 17 km után a kilóméterórám felmondta a szolgálatot és csak az időt mérte tovább: sebességemet és az általam megtett utat nem. A fáradtság és szomjúság egyre jobban kínzott, ezen pedig csak keveset tudott változtatni a három "töltőállomás". Az emelkedők egyre hosszabbaknak és meredekebbeknek tetszettek, így olykor tolni kényszerültem. Mindeközben görcsölt a hátizmom és bicepszem, de a legrosszabb még hátra volt. Nem emlékszem pontosan, hogy a "Még 1 kilóméter" tábla előtt vagy után enyhe feszültséget éreztem combom hátuljában. Gondoltam, hogy miközben tekerek, kicsit kinyújtom, hogy jobb legyen. De mikor ezt megtettem, elől rándultam hihetetlenül erős görcsbe: az alsó combizmom. Másik lábamat is kinyújtottam, de erre az is görcsbe állt, szintén az alsó combizmomnál. Kilöktem magam alól a bringát és levetődtem a földre. Ordítottam, mint a veszett kutya, amíg végre sikerült behajlítanom a jobb lábamat. Mikor ezzel megvoltam, nagy nehezen a bal lábamat is behajtottam. Kicsit fellélegeztem, majd guggolásban vártam, hogy kimenjen a görcs a lábamból. Mikor úgy éreztem, lábra tudok állni, mentem úgy cselekedtem és visszapattantam (vagy tápászkodtam, kinek hogyan tetszik) a biciklimre. Még számítottam egy hosszú betonos lejtőre, ahol felfelé is haladtam, de az nem történt meg: egy hátsó földúton keveredtem vissza a célhoz. Megérkeztem. Két testvérem és bátyám barátnője már várt. Adtam egy gyors interjút a bátyám kezében lévő kamerának, majd leültem az árnyákba és ittam. Meg panaszkodtam.
Végül aztán, mikor elég erőt éreztem magamban, indítványoztam, hogy menjünk le a partra. Így is tettünk. Lementünk, én pedig bementem a meglehetősen hűvös vízbe kissé lemosni magamat. Kis pihenés után elrámoltam a holmimat, azután már csak vártam, hogy eljöjjön az eredményhirdetés ideje. Közben megtudtam, hogy a bringás táv kb. 4/3-a volt a tervezettnek. De sebaj! Amint terveztem, háromra értem be. Legszebb reményem, az hogy fél háromig befejezzem, nem valósult meg, részben a görcs, részben a táv hossza miatt. De a három megvolt és ez megnyugtatott.
Az eredményhirdetés késett és unalmas volt. Sajnos nem kaptam meg a legfiatalabb versenyzőnek járó különdíjat, mivel egy '94-es srác is részt vett a versenyen. Emiatt kicsit csalódott voltam, de hamar túltettem magamat rajta és inkább a bringák és a hajó autóra való felszerelésére összpontosítottam. Végre elindultunk haza. El is aludtam. Jól sikerült a verseny, sikerült kipróbálnom magamat. De ha valaki azt mondja, menjek el jövőre is, megütöm.
