1.
Sok múló pillanat libbent el arcom előtt:
fényesek voltak, csábítók mind,
és néha nem bírtam magamon erőt
és fegyelmet venni, mire ész int, részint.
Sok lágy fuvallat, sok furcsa felhő
sok hamis ábránd, míg az ember felnő
s bevallom, a hibákba én is beleestem
követve múló szalmaláng-fényt - a testem.
És tudom, ezt elhinni nem fogd
- nem lehet, nincs rá okod
hogy megtedd, mert hazug voltam
s leszek tán mindig is.
Most, hogy végre megértettem,
fáj minden, mit Veled tettem,
s amit ki nem javíthatok soha
amíg élek, s van bennem lélek, noha
egy ideig ezt hittem
míg elveszett a hitem.
Csak egyet tudok: Téged,
S ez érzés nem ér véget
- csak Te, Te, ezerszer is, újra,
reménytelenül, megbújva,
hogy ne lásson emberi szem, hiszen
hinni nem lehet. Nem vagyok Veled.
Volt biz', volt nem egyszer
- de emlék már, s nincs vegyszer,
mi ismét előhozná
azt, mi nem vitt hozzá,
csak messze, el - a semmivel.
Egy volt csupán, kit meg nem tagadtam
Kire mindig emlékezni fogok, míg szívem dobog,
Hogy e lányért, kire túl korán, s túl későn akadtam
Érte szívem mindig parázs - nem lobog.
2.
*** örök. S ha kéritek, érte nyakat török.
