Kiléptem az ajtón. Kellemesen hűvös volt. A tó túlpartján villámlott. A vihar szele engem is elért, igaz, csupán enyhe szellő formájában. Megborzongtam. A szél átfújt lenge öltözékemen, arcomat szinte simogatta a levegő.
Felnéztem az égre. Csillagok helyett azonban felhők borították az éjszakai eget. Beletúrtam a hajamba, hogy a szél jobban átjárhasson. Ismét megborzongtam. Sétáltam kicsit a füvön. Élveztem ahogyan a fűszálak hozzáérnek meztelen talpamhoz. Aztán odaléptem a kerítéshez. Csend volt, a házból alig hallattszott ki a zene. Mélyet szippantottam a levegőből, mely telve volt levendulaillattal. Szeretem a levendulát. Mindig ez a ház jut róla eszembe. A nyár. A gondtalanság.
Elengedtem magamat. Szívesen mosolyogtam volna, de ernyedt izmaim tiltakoztak a legkisebb mozdulat ellen is. A tó másik partján az egymást üldöző villámok és az erősödő szél hatására egyre többet borzongtam. Nagyon jól esett. Olykor, mikor éreztem, hogy készül abbamaradni, szándékosan borzongattam meg magamat.
Mikor meguntam a látványt (megunni a megunhatatlant?), leheveredtem a fűbe.
Figyeltem a csillagtalan eget.
Csillagtalan éj
2009.09.11. 21:55 | tpr | Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://rozmaring.blog.hu/api/trackback/id/tr581376089
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
