Az utazás előtti éjszakán sokáig fent voltam. A pakolást igyekeztem minél későbbre halasztani. Utálok pakolni. Nem szeretek utazni. Mármint az utazás részét nem szeretem. Ott lenni valahol, az jó. De akkor inkább a "mindenütt jó, de legjobb otthon" mondás visszhangzott a fejemben. Itt hagyni mindent egy hétre és a világ másik felére utazni. Túlzás nélkül. A világ másik felére. Nem fűlött hozzá a fogam, hogy megközelítőleg egy napot töltsek repülőn illetve különböző reptereken.
Igyekeztem valahogy lezárni az otthoni dolgaimat, hogy könnyebb szívvel indulhassak útnak, de ennek az lett az eredménye, hogy elutazásom tudatában túl merész dolgokra ragadtattam el magam és így elintéztem, hogy lezárás helyett olyan régi-új fejezeteket nyissa meg, amikkel várni kellett volna, vagy meg sem kellett volna tenni. Szóval utolsó beszélgetéseimnek, hangulatomnak és egyéb külső behatásoknak köszönhetően elég keveset és rosszul aludtam, a bűvös "miért" kérdés különböző változatain és az azokra való, általam ismeretlen válaszokon elmélkedve.
Aztán szépen, lassan álomba merültem, hogy a rám telepedő rosszkedv másnap a csúf, nyálkás, homályos időjárástól új erőre kapva jelentkezzen rajtam. Ilyenkor persze, mikor az ember repülni készül, sok gondolat ötlik a fejébe, kivált, ha oly élénk képzelőerővel van megáldva az illető, mint jómagam. Az egyik ilyen a repülőkatasztrófa. Romantikus gondolat. Zuhanó repülő, sikoltozó emberek, és meg egy valaki: a sztoikus, aki teljes lelki nyugalommal éli meg a katasztrófát, ír egy búcsúüzenetet, amit a telefon talán nem is kézbesít, vagy emberünknek ideje sincs megírni és csak egy gondolat marad, ami hősünk halálával együtt megsemmisül. Emberünk közben még elmond egy imát és hagyja, hogy történjen, aminek történnie kell.
Vagy szembeszáll a sorssal és hidegvérét megőrizve csodával határos módon túléli a csapást és ... lehetőségek tömkelege.
Vagy - és itt következik a mindenféle romantikát nélkülöző lehetőség - a kétségbeesés. A levágott fejű csirke. Egy ideig még rohangál, aztán porba hull.
Kíváncsi vagyok, hogy ha ilyesmi történne, melyik utat választanám....
Szóval ezek és ehhez hasonló kérdések jártak az eszemben. És - természetesen - az ezerszer elismételt és ezerszer megunt kérdés: a miért.
Aztán visszatértem a földre. Megérkeztünk. Egy átszállással repültünk Amerikába. Édesanyám, öcsém, Levente és én. Itt mar kezdtek komolyan előjönni a repüléssel kapcsolatos fenntartásaim. De - egyszer élünk - egy napon mindennek be kell következnie. Nem éreztem, hogy ennek kb. Kilencórányi repülés után kellene elérkeznie. Felháborító, hogy még nem találták fel a teleportálást!
A repülőút Londonig végül is egész kellemesre sikeredett. Kifogtunk egy meglehetősen mókás brit pilótát, aki megcsillogtatta előttünk a híres hírhedt angol humort. A leszállás után azonban ki kellett zökkennem nyugodt, és egyre jobb kedélyemből: elérkeztünk a különböző motozások helyszínére, ahol, cipőt, övet, telefont, útlevelet, vastüdőt levetve áthaladtunk a mágneskapun. Ez - mint az Amerikai határon kiderült - mind csupán leányálom. Főképp azért, mert mindezek után következett a rémségek rémsége: négy óra várakozás a baltimore-i gépre... Ekkor villant fel emlékeim közt a Terminál című film. Akik látták, tudják, miről beszélek...
Aztán megérkezett a gép.
A repülőről nem is tudom, mit mondjak. Az utasok rendesek voltak, a gép maga pedig elképesztő. Üléstámlákba épített érintőképernyős tv, mi szemnek ingere... A szájat inkább hagyjuk, mert sajnálatos módon az etetések egy részét kedves öcsémmel átaludtuk, így meglehetősen éhesen szálltunk le. Még a gépen megnéztem a Jégkorszak 3-at, és azt kell mondjam, hogy volt benne egy jó vicc.
A reptéren következett az igazi átkutatás. Azt hiszem ebben az amerikaiak felülmúlhatatlanok. Szóval volt ott minden: mágneskapu, csomagátkutatás, egy kis kérdőív és ujjlenyomatvétel. Azt hiszem, ez utóbbi a legmegalázóbb mind közül. Mint egy bűnözőt, nyilvántartásba vesznek... De viszonylag hamar megvoltunk ezzel is. A határőrök nem alkalmatlankodtak feleslegesen, így aztán megnyugodva, hogy nem vagyunk terroristák, elindultunk a kijárat felé. Ott várt édesapám tárt karokkal és fülig érő szájjal. Az üdvözlések után megkerestük a bérautót és elindultunk "haza". Vacsorát a KFC-ben vettünk. Ez azért érdekes, mert amerikai tartózkodásom során alkalmam volt kipróbálni egy-két gyorséttermet, amitől otthon ódzkodom - de ez itt Amerika: a gyorséttermek hazája. Szóval a vacsorával felszerelkezve betoppantunk édesapám ideiglenes otthonába.
Ott vacsoráztunk, majd, miután ezzel megvoltunk, nyugovóra tértünk. Én a nappaliban, a kanapén kaptam helyet. Ennek később lesz jelentőssége, de arról majd bővebben.
Másnap reggel útra kerekedtünk, hogy nyakunkba vegyük a várost. Első állomásunk a pályaudvar volt, amit szemügyre vettünk; aztán kilépve az épületből egy ún. sight-seeing bus-ra (városnéző busz) szálltunk, hogy azzal nézzük végig a várost. Kellemes, csapadékos őszi időnk volt, így pompás hangulatban telt az utunk az emeletes és nyitott tetős gépjárműn. Természetesen mi a felső szinten foglaltunk helyet, ezért az út széléről belógó ágakról olykor akkor is esőt kaptunk, ha egyébként épp nem hullott az égi áldás.
Első állomásunk a Lincoln emlékmű volt. (Egyszer hallottam egy mókás viccet Lincolnnal kapcsolatban. Sajnos azóta teljesen elfelejtettem. Azt hiszem talán egy színházbérlet meghosszabbításáról lehetett benne szó.)
Maga az emlékmű egy hatalmas szobor egy oszlopcsarnokban, előtte pedig egy tó található.
Az emlékművet jól körbejártuk, majd felszálltunk egy másik buszra (a jegy úgy van megoldva, hogy nem egy buszra szól, hanem 48 órára, így a jámbor turista kénye-kedve szerint nézelődhet a városban). Mint később kiderült azonban, nem a jó buszt csíptük el, hanem egy másik, meglehetősen hasonló, ugyancsak piros színű (elnézést az "egyéni" meghatározásért") gépjárműre szálltunk fel. Ugyanaz a Géphang bácsi, csak más ülései voltak...
Szóval e busszal néztük végig a város további nevezetességeit: a Kapitóliumot, a főteret és múzeumait, meg minden egyebet. Legközelebb már csak éhségünkben szálltunk le, hogy egy meglehetősen elrejtet (főképp) szendvics-étteremben megebédeltünk. Azt kell mondjam, hogy finom volt. Rántotthúsos-növényzetes( azaz zöldséges)-furcsasajtdarabkás kifli volt sültkrumplival. A furcsa sajtot - megvallom őszintén - leszedtem. Nem ízlett, de a többi - az pompás volt.
Jóllakott érzéssel folytattuk tovább utunkat: következő állomásunk a Madame Tussaud múzeum volt. Én még életemben nem jártam ilyen helyen. Olykor félelmetes volt a viaszalakok közt járkálni. Az ember bizonytalan, hogy ki élő és ki viasz. Sajnos a kiállítás meglehetősen kicsi volt, főképp a belépőjegy árát tekintve. Családtagjaim közül páran már voltak a londoniban és azt mondták, hogy az sokkal jobb. Én pedig hiszek nekik.
Miután végignéztük a panoptikumot, már meglehetősen fáradtak voltunk. Édesanyám még szeretett volna megnézni egy (művészeti) múzeumot, így ketté váltunk: ő maradt, mi pedig hárman hazamentünk. Otthon aztán ránk köszöntött a punnyadás. Még a repülés utáni fáradtság bennünk volt, így kissé használhatatlanok voltunk. Úgyhogy lustulással múlattuk az időt. Később aztán elkezdtem aggodalmaskodni, hogy hol késhet jóanyám, aki már jó három órája volt el. Szóval kezdetét vette a telefonálgatás, amire nem kaptunk választ: úgy tűnt, édesanyám telekommunikációs készüléke kikapcsolt állapotnak örvend. Addig-addig tanakodtunk-várakozunk, míg jóatyám fogta magát és elindult visszafelé. Ismét vártunk. Már csak ketten. Nem történt semmi. És semmi...
Aztán hirtelen csöngött a telefon. Édesapám volt az. Ott állt a múzeum előtt és várt. Ezt mi nyugtáztuk és igyekeztünk elfoglalni magunkat. Ezzel aztán arra jutottunk, hogy elkezdtük összeszerelni édesapám biciklijét. (Ugyanis vett egy összecsukható camping-bringát.) Sajnos, ezzel elég hamar meglettünk. Igazából a kicsomagolás hosszabb időt vett igénybe, mint maga az érdemi munka. Nagyon okos kis szerkezet. Miután ezzel is megvoltunk, már teljesen kifogytunk az ötletekből. Ebben az állapotban ért bennünket a következő hívás. Ismét jóatyám volt. Szólt, hogy induljunk el a buszállomásra, hátha jóanyám ott bukkan fel. Mi szépen össze is szedelőzködtünk, felöltöztünk és megindultunk kifelé. Ám ebben a pillanatban ért a következő hívás. Édesanyám megkerült. Gott sei Dank. Visszapunnyadtunk tehát és vártuk, míg megérkeznek. Ők így is tettek hamarosan. És ekkor derült ki, mi volt a turpisság:
Édesanyám telefonja ugyanis olyan hullámhosszot használ, mi ott, Amerikában, nem működik. Kellemetlen... De megkerült, így vígan vacsoráztunk (spagettit. Amióta édesapám kiment, le kellett mondania édesanyám főztjéről, így a spagetti azóta szinte már specialitásává vált). Illetve csaknem vígan. Gondoltuk, kirúgunk a hámból és a nappaliban vacsorázunk egy film közben (a Mme Tussaud múzeumban amúgy is olvastunk egy statisztikát, miszerint az amerikai családok már-elfelejtettem-mekkora-de-igen-nagy-része a tv előtt vacsorázik. Igenám, de mikor le akartam ülni édesapám mellé a kanapéra, döbbenten észleltem egy hirtelen szintkülönbségcsökkenést. A kanapé alja ugyanis leszakadt. Később megpróbáltuk megjavítani, de mindahányszor hasonló dolgokkal próbálkoztunk, annyiszor zuhantunk a mélybe. Szerencsére az étel nem az ölünkben kötött ki, ám azt meg kell jegyezzem, hogy mindezek után a földön aludtam.
Folyt. köv.!
