Rozmaring

Másnap múzeumi napot tartottunk. Ez azt jelentette, hogy nem keltünk korán, majd fogtuk magunkat és nyakunkba vettük a várost. Az általános barangolást leszámítva két múzeumot látogattunk meg: az űr-, és az indiánmúzeumot volt. Úgy általánosságban Amerikában nagyon jó, hogy az (azt hiszem állami gondozásban lévő) múzeumok látogatása teljesen ingyenes. Ez véleményem szerint meglehetősen hasznos, csak sajnos itthon (akárcsak külföldön) az ingyenes múzeumokhoz az a három dolog kéne, ami a háborúhoz is: pénz, pénz, pénz... És miután ez nem fiall, feltehetőleg a legtöbben szívesen lemondanának ennek bevezetéséről.
Azonban elkavarodtunk eredeti témánktól. Egyszóval űrmúzeum. Washingtonban két űrmúzeum van. Az egyik a városközpontban (ahol a többi állami múzeum is van és amit mi meglátogattunk), a másik meg a városon kívül. Ez utóbbiról azt érdemes tudni, hogy egy űrhajó (vagy repülő?) teljes egészében ki van állítva, a másik pedig, hogy mindenzt egy magyar ember, bizonyos Udvarházy (amerikaiak számára egyszerűsített nevén Udvar-hazy) üzemelteti. Ezt is meg szerettük volna látogatni, ám az idő pénz és ebből a valutából nem adnak a bankban. Szóval az egész délelőttöt és koradélutánt az űrmúzeumban töltöttük. Ezalatt körbenéztünk a kiállításokon, megnéztünk egy 3D filmet a Nemzetközi Űrállomásról és öcsémmel beültünk egy vadászgép-szimulátorba. A film érdekes volt, de fárasztó. Körülbelül ötven percig tartott. Ez azt jelentette, hogy egy számomra olykor teljesen ismeretlennek tűnő nyelven hallgattuk a különböző űrhajósok beszédét, miközben őket, az űrállomást és az űr különböző pontjait néztük. Meg kell valljam, engem elvesztettek. A szemem a film felénél már elfáradt, a beszédre pedig egyre kevésbé figyeltem. A 3D nem nekem való... Hihetetlen ügyes találmány, minden elismerésem a feltalálóé, de nem leszek "háromdimenzió-függő".
A repülőgép szimulátor annál érdekesebb volt. Öcsém volt a pilóta, én a lövész. Az én feladatom kimerült abban, hogy egy darab gombot nyomtam bőszen. Öcsém pedig irányított. Össze-vissza dőltünk, forogtunk és pörögtünk. Irtózatosan mókás volt. Fejjel-lefelé repülni. Az elején éreztem, ahogy a vér a fejembe száll, de utána magával ragadott a repülés varázsa; bármily' közhelyesen is hangzik ez. Miután kiszálltunk, kicsit furcsa volt járni, de aztán összeszedtük magunkat és tovább folytattuk a mászkálást. Miután mindent megnéztünk, amire energiánk volt, beültünk a múzeum épületével egybeszerkesztett McDonald's-be. Igazából utálom a "mekit". Pláne a becézését. Hogy lehet egy gyorséttermet becézni?!... De kitettem magamért. Igazából nem esik jól, de finom. Mielőtt a számba veszem, kívánom, amikor eszem, akkor nem, mikor pedig épp nincs a számban semmi, ismét az "ételért" nyúlok. Azt hiszem, a saját pénzemet - mint eddig is - nem fogom McDonald's kajára költeni. Inkább veszek három zsömlét és tíz deka sonkát... Mindenesetre ezt nem én álltam.
Az asztaltól felállván tovább indultunk. Az indiánmúzeum a közelben volt. Ez - akár az összes többi múzeum a környéken - hatalmas épület. És meglehetősen furcsa is: drapp színű és igencsak változatos formájú. Állítólag olyanra akarták megcsinálni, mintha a szél és a víz formálta volna... Jómagam némi szkepticizmussal élve azt állapítottam meg, hogy ha ez lett volna a tervük, akkor alaposan melléfogtak... Ez kis túlzás, azonban egy biztos: ha nem hallottam volna e gondolatot (ti. a formáiról), én rá nem jöttem volna.
Amikor beléptünk, minden hatalmasnak tűnt. Ez igaz volt az űrmúzeumra és egész Amerikára is. Amerikában minden nagy. Ez sokszor elsütött mondat, de gyakorlatilag így van. Washington szerencsére valamelyest kivétel ez alól, mivel az épületek magassága korlátozva van: a Kapitólium a legmagasabb épület a városban. Ez, valamint a város jellege igen kellemessé teszi a környéket. Édesapám korábbi telefonbeszélgetéseink során Római-fürdőhöz hasonlította ideiglenes lakhelyét, és azt kell mondanom, igaza volt. Főképp így ősszel, a lehullott levelek közt sétálva (igen ám! Amerikában se rajonganak a takarításért. Ebben inkább osztrák szomszédaink példája követendő... Ott szinte úgy érzi az ember, hogy a leveleknek kizárólag a fákon van joguk tartózkodni) szinte otthonos érzésem támadt. Persze a hangulatba belerondított a Halloween-őrület: Minden kertben boszorkányok, torz szörnyek és óriás pókhálók fogadták a kandi szemeket.
De félre e rémítő és bolondos angol-szász szokással! Térjünk vissza inkább az indiánok földjére, illetve a washingtoni indián-múzeum negyedik - azaz legfölső - emeletére. Itt egy nagy és általános kiállítás található. A lejjebbiekről nem tudok nyilatkozni, mivel azokra már nem jutott időnk. De a negyedik emeleten sok időt töltöttünk el. Szeretem az indián kúltúrát. Főképp az észak-amerikaiakat. Szeretem az ábrázolásmódjukat, a hangzásvilágukat...
Miután az emeleten végeztünk, lementünk a földszintre, ahol boltok és egy kávézó-szerűség kapott helyet. Ott Leventével vettünk egy-egy forrócsokit. Valamiféle dél-amerikai csilis verziót fogtunk ki. Nos, ez az ízvilág, hogy úgy mondjam... meglehetősen újszerű volt... Erről bővebben annyit, hogy italainknak megközelítőleg a felét édesanyám itta meg... Igazából néha elbizonytalanodom, hogy csak rajtunk könyörül-e meg ilyenkor, vagy tényleg ízlik neki?
Az indián múzeumból hazamentünk és lepihentünk. Estig elmúlattuk az időt, aztán nyugovóra tértünk.
Másnap délelőtt édesapám elment dolgozni, majd délután háromkor ért haza. Mi addig igyekeztünk valami tanulás-szerűt művelni, azonban ennek hatásfoka korántsem volt százszázalékos. Amikor az ember történelem szakirodalmat választ, legyen körültekintő. A várak témája, olykor váratlan forulatokkal kecsegtet. Példának okáért, hogy csúf német szavakkal találkozik az ember a fent nevezett szövegben. És a német még a jobb fajta!... A latin... az rossz. Tehát ezzel foglalatoskodtunk, mígnem úgy éreztük Leventével, hogy eljött az ebéd ideje. Felkerekedtünk tehát és némi keresetlen városnézéssel (mert persze a jó túravezető sohasem téved el, csak útirányt változtat) egybekötve ráakadtunk a keresett (természetesen gyors)étteremre, a Subway-re. A Subway-ről elöljáróban annyit mondanék, hogy én ez előtt még nem ettem, sőt a közelében sem jártam ilyen éttermeknek, csupán kedves öcsém dicshimnuszaiból ismertem ezeket a falodákat. Bevallom, hogy ha valamit túlságosan dicsérnek, azzal kapcsolatosan hajlamos vagyok kételkedni. De csalódnom kellett - kellemesen. A Subway valóban pompás hely. Bár gyorsétterem, mégis természetes(nek tűnő) anyagokból készülnek az ételek és nem kell ketchupot és mustárt enni. Az amerikai étkezdék közül ez a legbarátságosabb. Ez áll legközelebb a már fent említett sonkás-zsemléhez. De talán még finomabb is. Én egy sajtoskiflis, sonkás, sajtos, salátás, paprikás, paradicsomos szendvicset ettem. És nagyon finom volt. De félretéve a felesleges nyáltermelést és a további áradozást: miután ezeket megvettük, elindultunk haza. Út közben megálltunk egy bolt előtt, leültünk a padra megenni szerzeményeinket. Én közben bementem a boltba venni egy gallon tejet. Furcsa. Egy gallon tej. Jobban szeretem az SI mértékegységeket... De visszatérve a boltra: Sokszor hallani Amerikáról azt, hogy ugyebár a - politikailag korrektül megfogalmazva - afroamerikaiak, magyarán feketék, sokkel rosszabb helyzetben vannak. Ha nem is igaz minden ezzel kapcsolatos "rémhír", de van benne valami. A "rosszabb" munkákat többnyire kisebbségiek végzik. Persze lehet, hogy csak azokra figyeltem fel, és ezt akartam meglátni, de lehet, hogy igaz a tévhit. Az itteni boltos például - p.k.mf. - távolkeleti volt. Majd miután leültem kedves öcsém mellé falatozni, odajött hozzánk egy (p.k.mf.) afroamerikai aprót kérni. Én először nem értettem, mit akar és megijedtem. Annál is inkább, mivel először öcsém sem értette meg, ő pedig jobban tud angolul, mint én.
A vége az lett, hogy az illető feladta a küzdelmet. Mi befejeztük az étkezést és hazamentünk. Egy gallon tejjel. Otthon nekiláttunk az összepakolásnak, ugyanis azt terveztük, hogy mikor édesapám megérkezik a munkából, felkerekedünk és megindulunk a Niagara vízesés felé! Bizony ám! A Niagara. Már nagyon vártam.
Szóval Nekiláttunk a pakolásnak. Nekem őszintén szólva nem volt mit pakolnom, ugyanis Amerikában a ruhák olcsóbbak, mint otthon, így gondoltuk, hogy bevásárlunk kicsit. Akkor pedig minek repültessem a ruháimat oda-vissza? Így tehát beraktam a fogmosóholmimat és tanszereimet a táskámba.
Édesapám eközben befutott. Ő is összedobta a holmiját és nekivágtunk a nagy kalandnak egy bérelt Toyota Camry fedélzetén.

Ez pedig egyben a második rész vége.