Rozmaring

Egyszóval egy hófehér Toyota fedélzetén indultunk el a Nagy Tavak felé. Édesapám vezetett, öcsém volt a "mitfahrer", édesanyám meg én pedig a hátsó ülésen kaptunk helyet. Ez egy igen fontos hely. A hátsó ülés...
Miután hazaérkeztünk sok barátom és ismerősöm hallotta a következő mondatot tőlem: "Megvilágosodtam." Ez pedig ott, annak a bizonyos autónak a hátsó ülésén következett be. Persze sok behatás ért, amíg eljutottam eddig. Egy részét inkább csak élőszóban osztanám meg másokkal, egy részét pedig teljesen megtartom magamnak, de a lényeg itt következik:
Egyszer hallottam egy világháborús történetet egy fogolytáborból. Dióhéjban összefoglalnám. Ahogy a fogolytáborokban általában, itt sem uralkodott felhőtlen jókedv. Mindenki elégedetlenkedett, hogy milyen rossz sora van, mígnem egy napon egy pap - szintén fogolyként - érkezett a táborba. Ő aztán azt mondta, hogy elég a zsörtölődésből, és ahelyett, hogy mindenki siránkozna, mostantól minden nap kell mondani valami jót, ami aznap történt a rabokkal. Az elején természetesen mindenki húzta a száját, hogy "Mi jó történhet egy fogolytáborban, ám egy idő után mégis mindenki talált valami említésre méltó jó eseményt minden nap. Ezt a történetet már régóta ismertem, de ekkorra tudatosult bennem a lényeg.
Aztán, mint ahogy az első részben leírtam - mint általában -, semmi kedvem nem volt elutazni otthonról. Aztán felrémlettek előttem régebbi családi utazásaink alkalmával összehozott veszekedéseink. Az ilyeneket sohasem kívánom. De hogyan is lehetne ezeket elkerülni? Lemondással. Végtelenül egyszerű volna a legtöbb veszekedést elkerülni, csupán egy icipici lemondással. Ráadásul miért is elégedetlenkednék? Mi vagyok én? Fogoly? Árkot kell ásnom Szibériában? Nem. Itt vagyok Amerikában, együtt vagyok a (fél) családommal, nem kell éheznem, nem kell szomjaznom, csak heverek a hátsó ülésen, figyelem a mellettünk elsuhanó gyönyörűséges őszi erdőségeket, hallgatom a rádiót (amin iszonyatosan kellemes rock-zene szól) és nincs mire panaszkodnom. Legtöbb barátom valószínűleg kapva kapott volna rajta, ha cserét ajánlottam volna fel.
És ehelyett én fetrengtem a hátsó ülésen és pokolian jól éreztem magam. Elkezdtem vigyorogni. És csak vigyorogtam, vigyorogtam, vagy egy teljes óráig. Jól éreztem magam. A repülés előtt katasztrófaként megélt bajok, bármily borzasztóan is hatottak rám akkor, súlytalannak tűntek. Egyszerűn csak nevetni tudtam rajtuk...
Szóval utazásunk számomra pompás hangulatban telt el. Hétszáz kilométer nem gyerekjáték, főleg nem akkor, ha az ember előtte munkában volt. Képtelen lennék olyan teljesítményre, mint jóatyám. Bele is aludtam a nagy boldogságba. Hála az égnek, édesapám ébren maradt, így (ahelyett, hogy egy árokban kötöttünk volna ki,) kilenc óra körül lekanyarodtunk egy ruha outlet együtteshez. Nem is tudom, mi lenne rá a pontos megfogalmazás. Talán a hű-de-sok-ruhabolt-egy-helyen kifejezés illene rá, természetesen ha létezne ilyen. Itt vettünk ruhát, én például nadrágot és inget vettem. Rajongok az ingekért. Régebben nagyon nem szerettem, ám mostanság legszívesebben minden nap abban járnék.
És kaptam egy sapkát. Régi álmom egy ilyen sapka. Persze a legtöbb ember nagypapa sapkának titulálja, de csak azért, mert fogalmuk sincs, hogy milyen kegyetlen mókás is egy ilyen fejfedő. Persze örülök, hogy az ilyen sapkák nem közkedveltek, sót, talán ez az egyik ok, amiért ilyet szerettem volna. Persze meglehetősen letört lettem, mikor amerikai tartózkodásom során megközelítőleg hétezer-háromszáznyolcvankilenc darabbal találkoztam. Aki megpróbálja kerülni a divatot, az vereségre van ítélve...
De nem zavartam magamat túlságosan, hanem visszaadtam magam az alvásnak. Ezt mindaddig tettem, míg meg nem érkeztünk egy szállóhoz, ahol letelepedni terveztünk. Itt aludtam azt hiszem életemben eddig a legrosszabb ágyban. Néha látni lomtalanításkor az út szélén matracokat, amikből rugók állnak ki mindenfelé. Nos, ez csak annyiban különbözött tőlük, hogy a matracot borító anyag még nem szakadt át... Szóval pompás volt az ágy, ám ennek ellenére mégis kitűnően aludtam.
Másnap reggeli után rögtön tovább is indultunk, hiszen annyi a látnivaló, hogy még, ám az idővel nem álltunk ilyen rózsásan. Ezúttal a Niagaráig én ültem elöl. A táj még mindig gyönyörű volt. Persze ilyen nagy helyen ez már elvárható, hogy szép is legyen.
A Niagara egy jókora jószág. Bár kissé kellemetlen, hogy a környezetében gyönyörűséges épületek tarkítják a tájat, de a vízesés maga hihetetlen látvány. Egyszer szívesen kipróbálnám, hogy milyen lehet leugrani, de mivel egyelőre nem kívánok véget vetni az életemnek, ezt hanyagoltam. Édesapám már volt itt nővéremmel, így úgy terveztük, hogy mi is alászállunk a vízesés alá és természetesen jól elázunk. Meg is vettük a jegyet, miután fönt körbenéztünk és kis várakozás után meg is indultunk egy liftel a vízesés aljába. Édesapám csodálkozva észrevételezte, hogy nem kapunk esőkabátot, holott előző látogatása alkalmával egy csinos sárga darabbal felszerelkezve vágtak neki a mélységnek. Aztán kisült a turpisság... Sajnos...
Ez a turpisság pedig valahol a szomorú és a felháborító kategória közt kapna helyet: Az történt ugyanis, hogy ugyan lemehettünk a vízesés alatti folyóhoz, azonban a valóban a Niagara alatti faszerkezetekre (talán a rossz időjárás miatt - mert rettentő rossz időnk volt, szinte végig -) nem engedtek fel minket. Persze, azt mondanom sem kell, hogy ugyanazért az árért. És tájékoztatás nélkül.
Ez a lezárás a Niagara megnézésének örömmámorát is zárolta kissé, de megfagyva bár, de törve nem, visszatértünk az autóhoz, hogy továbbinduljunk következő állomásunk, New York felé.