Rozmaring

Az út hosszú volt. Közben megálltunk a Buffalo Chicken Wings "szülőéttermében", hogy eme ősi amerikai ételnek a végére járjunk. "Szárnyságából" adódóan az egész húst áthatja a fűszerek íze. Én - bár inkább kebelbarát (mell-párti) vagyok - tanúsíthatom, hogy eme étek valóban finom. Bár én egy furcsa barnaszószos szendvicset ettem, jóapám táljából elcsentem egy-két darabot, hiszen ő úgysem bírt vele.
Így eltelve a különböző húsokkal, ismét vidáman vágtunk neki az útnak. A New York melletti New Ark mellett (sz)álltunk meg. Nevük hangzásbeli hasonlósága megtévesztő, de két külön városról van szó. Mire végre megérkeztünk, beestünk egy szállodába, majd szobát foglalva egy félálomban elfogyasztott pizza után el is aludtunk.
Másnap (járás tekintetében) jóval mozgalmasabb napunk volt: New Yorkot szerettük volna keresztül-kasul bejárni. Reggel el is indultunk befelé. Egy ecuadori magánzó taxis fuvarozott el bennünket a Szabadság-szobor szigetéhez tartó hajók kikötőjéhez. Ez így bonyolultan hangzik, ám ott lenni annál egyszerűbb volt. Ez azonban nem mondható el a hajóra való feljutásról: ha a reptereken alaposan kutatnak át, akkor itt aztán igazán kitettek magukért... Amíg végre megnézhettük a Szabadság-szobrot, kétszer motoztak át minket. A gond ott volt, hogy jóanyám magával hozta kedvenc zsebkését. Szerencsére ezt még a parton észleltük, így egy papírzsebkendős zacskóba csomagolva elrejtettük egy a kikötőhöz közeli cserje-csoport aljában, reménykedve, hogy mire visszaérkezünk, még mindig ott lesz.
Az első motozást követően - aminek egyik része egy vicces "fújkálós" gép (alulról léglöketeket adó szerkezet) volt -  felszálltunk a hajóra. Kellemes, ködös, esős, őszi időnk volt, az orrodig-se-látsz fajtából. Ennek hangulata kissé ránktelepedett bár, így kissé komoran és álmosan jártuk végig a szoborhoz tartozó múzeumot és a szobor talpa alatti lépcsőket. Fel szerettünk volna menni a szoborba magába is, ám - mint ezt egy ott strázsáló biztonsági őrtől megtudtuk, - ehhez korábban kellett volna fölkelnünk. Szó szerint. A belépőjegy a szobor tetejébe, szinte ingyen lenne, ám, mivel az idő pénz, ez igen drága mulatság: egy három dollárba kerülő jegy és három hónapos várólista vár a tudatlan vendégre. A hozzánk hasonló spontán-turistáknak tehát esélyük sincs... Mi eközben egyre fáradtabban hajóztunk át a következő szigetre. Ott megnéztünk egy, a bevándorlókról szóló múzeumot, majd visszahajóztunk a szárazföldre.
Itt megnéztük a Wall Streetet (a tőzsde itt áll), majd metróra szállva átrobogtunk a Canal Streetre, ami a kínai- és az olasz negyedet választja el. Megnéztük a különböző tengeri herkentyűk kirakatait, majd, még borzongva a látványtól, átléptünk az olasz negyedbe. Bár a két városrész kissé már átfolyt egymásba, de nagyjából még behatárolható a válaszvonal. Ott megebédeltünk. Én például egy tál tollhegytésztát ettem és nagyon finom volt. De még mielőtt kihozták volna az ételt, kiraktak egy tál kenyeret és vajat. Régóta nem ettem már fehérkenyeret. Többnyire csak édesanyám barna-házikenyerét eszem, meg a menzán amit adnak, de ez utóbbiról nem szivesen beszélek. Szóval kenyeret ettem, vajjal. Ennél finomabbat ritkán eszem. Meg is lettem volna kenyérrel és vajjal, ám a tészta mégiscsak elcsábított.
Ebéd után egy közeli cukrászdába ültünk be, ahol profitelorest ettünk. Ez egy olyan édesség, ami gombóc alakú, kívül csokis, belül vaníliás, közte pedig tészta van. Ez a kedvenc olasz édességem azt hiszem.
Innen elindulva kis kavargás után ráakadtunk a metróra, amire felszállva bevonatoztunk a városközpontba. Körbenéztünk a Broadwayen, majd a - tegnap a szállodában összeszedett szórólapok alapján - kiválasztott darabra (In the Hights) jegyet foglaltunk. Ez után már csak meg kellett várjuk, hogy elkezdődjön az előadás. Természetesen addig volt még pár óránk, így a lassanként kitisztuló időben nekivágtunk a Central Parknak. Ha valaki látta a Hair című musicalből készült filmet, azt részben itt forgatták (például a lovaglós részt). Amikor itt már eleget nézelődtünk és lassanként teljesen átfagytunk, beültünk egy Starbuck's kávézóba. Ez az üzletlánc első látásra szimpatikusnak tűnik. Nem is tudom, hogy a gyorsétteremhálózathoz számítsam-e, hiszen ez nem étterem-, hanem kávézóhálózat.
Mindenesetre finom, amit adnak, ám (mint minden "tömegétkeztető cégnél",) felmerül a kérdés, hogy ez mennyire egészséges. A cég "fiatalsága miatt azonban ez egyelőre nyitott kérdés marad (nem tudok erről készült felmérésről). Mindez azonban nem változtat a tényen, hogy ott ültünk le, meginni egy italt. Onnan felállva már egyenesen a színázba mentünk.
Az In The Hights című musical meglehetősen jó darab. A zenét nagyon élveztem, a színészek jók voltak, a táncok elbűvöltek. Nem véletlen, hogy 2008-ban a Best Musical címet nyerte. A különlegessége egyébként a darabnak, hogy a zeneszerző és szövegíró egy és ugyanaz a személy, sőt, az egyik szereposztásban főszereplő is. Mi a másik szereposztással láttuk a műsort, ám így is jó volt.
A darab után hazamentünk és a boltban vásárolt holmikból álló vacsoránk után ágynak dőltünk, hiszen másnap ismét utaztunk: vissza, Washingtonba.