Rozmaring

Miután felkeltünk new arki szállodánkban, összecsomagoltunk és elindultunk hazafelé. út közben megálltunk Atlantic Cityben. Erről a városról azt érdemes tudni, hogy Las Vegas után ez a legnagyobb kaszinó-város. Ha -, mint mi, - az ember külső szemlélőként pillant bele a kaszinók világába, többnyire rémülten riad vissza. Főképp, ha koradélután felé néz be az illető. Ugyanis, bár ilyenkor a pénznyelőgépeknél a szokottnél kevesebben vannak, megdöbbentő látni, hogy kik is ezek a kevesek: nagyon sok idősödő hölgy tölti itt koradélutánjait, ha szabad a részről az egészre következtetnem.
Rengeteg megszállott, ürestekintetű alak ül a villogó képernyők előtt, a rulett-kerekek körül és a pókerasztaloknál. A kívülálló úgy érzi magát, mint egy múzeumban. Itt-ott látni még egy-egy élőlényt, ám többségében csak kiüresedett testekkel találkozni. Borzongató látvány...
Kilépve a friss levegőre a tengerparti boltocskák kirakatai fogadtak. Természetesen nem maradhattak el innen a Halloween rémalakjai, de embernagyságú delfin-szobrok és hasonló dísztárgyak is eladásra kerültek. Mi a vásárolgatás helyett inkább a tengerpartra mentünk. Itt - mintegy nosztalgiaként - kagylót gyűjtöttünk, hogy - mint mindig - most se csináljunk velük semmit.
Miután eléggé körbenéztünk és átfáztunk, továbbindultunk.
Letértünk a GPS álltal előírt útról, hogy a tengerparton autózhassunk végig. Ám ez a döntés, úgy tűnt, hogy végzetesnek bizonyul: a benzintartály szinte teljesen kiürült, így az utolsó üzemanyag-fröccsökkel vergődtünk a párházas városkák közt. Benzinkút persze egy sem akadt a közelben, így reményvesztetten gurultunk a teli tartállyal hangulatosnak talált házak közt. Azonban így, benzinünk végére járva nem kötött le minket a települések esztétikai értéke. Már minden remény veszve volt. Azon gondolkodtam, milyen gyorsan érhet ide az autómentő... És ekkor csoda történt. Egy benzinkút tűnt föl a látóhatáron! És valóban csoda volt, hogy megtaláltuk: ugyanis út közben valahol sikerült visszafordulnunk New York felé...
De ezzel akkor már nem törődtünk. Vígan tankoltattuk az autót, és magunkat is - a tegnapról maradt vacsorából. Miután a gépkocsi és utasai is feltöltődtek, visszafordultak eredeti irányukba, Washington felé.
Innentől kezdve viszonylagos nyugalommal és egyszerűséggel telt utunk. Egyben érkeztünk vissza Washingtonba.
Itt megnéztünk egy filmet, amire már nem emlékszem. Filmnézés után pedig álomba merültem a padlón...
Másnap már lassan magába kerített a repülésiszony érzete. Szüleink elmentek egy utolsó sétára, mi pedig öcsémmel pakolászva-pihenve, illetve ruhát mosva múlattuk az időt. El akartunk nézni egy bicikliboltba, azonban nem találtunk kedvünkre valót, így "otthon" maradtunk.
Édesapámmal együtt visszavittük az autót a kölcsönzőbe, majd hazatértünk. Otthon bepakoltunk. Koradélután aztán elindultunk egy másik autókölcsönzőhöz, ahol egy napra adnak el autókat. Onnan elhoztuk az autót, hogy megindulhassunk a reptér felé. Mikor azonban be akartunk rakodni az autóba, vettük észre, hogy az autó defektes. Ugyanis ez a kölcsönző úgy működik, hogy lerakják egy megbeszélt garázsba az autót, az ügyfél interneten kiválasztja a megfelelő darabot, majd a tagsági kártyájával kinyitja az autót és már mehet is.
Mi is így tettünk, ám - úgy tűnik - túl gyorsan akartunk elindulni. Elkeztünk tehát kapkodni, hogy taxit fogjunk. Szerencsére ez gyorsan ment, bár a telefonálás közbeni várakozás percei igencsak terhesek voltak. De túlvoltunk rajta, így már a taxiba gyömöszölődve robogtunk a reptér felé.
Az elválás szomorú volt. Bár tudtam, hogy hamarosan - ezúttal itthon - viszontlátom jóapámat, de nagyor rossz volt így látni őt. Mi még megvagyunk valahogy, hiszen mégiscsak hárman vagyunk, ő meg egyedül. De ezen is túlvoltunk valahogy és végre felszállhattunk.
A repülésről nincs mit mondanom. Próbáltam aludni - több kevesebb sikerrel. Londonban ezúttal nem kellett négy órát várnunk, csak egyet. Azután végre hazaértünk. Még a repülőn megírtam naplóm első részét, meg egy másik novellát, így bár alvásban nem, legalább írásban gazdag repülésem volt. Otthon a taxis srác - nem tudok rá mást mondani, szinte még gyerek volt - először külföldinek nézett minket. De persze azután ő is rájött, hogy nem azok vagyunk, így angolról magyarra váltott.
Furcsa volt a taxiút. Valószínűtlen. Otthon voltunk. A világ túl oldaláról jöttünk...
Amerikából jöttem...