Mi a boldogság? Szerintem ez az emberi létezés legfontosabb kérdése, mégis kevesen teszik fel maguknak a kérdést. Néhányan a rohanó világra hivatkoznak, néhányan már a kérdés filozófiaiságától „rettennek el”, néhányan pedig a mély boldogság keresése helyett a tárgyi világba menekülnek. A boldogság elérése nélkül azonban az emberi élet elpocsékolt idő.

De ha már valaki eljut odáig, hogy fel tegye a kérdést, mit kaphat eredményül? A dolog jóval bonyolultabb, mint egy matematikai képlet: a boldogság kérdése nehéz kérdés. Egyáltalán létezik-e a tökéletes állapot? És ha igen, mi ez?

Mi a boldogság?

Ahhoz, hogy a boldogságról tudjunk beszélni, szükséges volna meghatározni a boldogság, mint fogalom jelentését. Azonban ez, akárcsak a jó megmagyarázása, akadályokba ütközhet, hiszen ez egy nagyon nehezen körülhatárolható fogalom. Azonban a „jóval” ellentétben – véleményem szerint – a boldogság nem (csak) a történelmi kortól függ, hanem sokkal inkább az egyéntől. Persze emiatt egyrészről könnyebbé válik a meghatározás, másrészről viszont nehezebbé, mivel nem tudunk egy egységes boldogságot meghatározni – ami a jó esetében szerintem lehetséges volna.

Ezek szerint tehát a boldogság leginkább a személytől függ. A személy, illetve az adott ember személyisége pedig a neveléstől. Előfordulhat, hogy léteznek olyanok, akik rossz neveltetésük dacára képesek változni és a múltnak hátat fordítva új életet kezdeni, azonban azt hiszem, hogy ez igen ritka dolog és nagyon erős és jó lelki alkat szükséges hozzá.

Azonban ezzel kapcsolatban egy új kérdés merülhet fel: Azok, akiknek rossz volt a „családi hátterük”, nem lehetnek boldogok?

Ezen a ponton lenne szükséges véglegesíteni a boldogság fogalmának meghatározását, ugyanis úgy vélem, hogy a mai emberek fejében is fogalomzavar él a boldogsággal kapcsolatban. Először is: mi a különbség a boldogság és az öröm között? A válasz kis gondolkodás után egyszerű, azonban azok, akik önkéntelenül használják a fogalmakat, gyakran nem gondolnak bele a szavak valódi jelentésébe és egy olyan, látszólag egyértelmű fogalmat, mint a boldogság, összekeverik az ugyancsak triviális értelmű örömmel.

Tehát: az öröm: egy rövid(ebb), időszakos „fellángolás”, az örömérzet nem ölel fel hosszabb korszakot.

Ezzel szemben a boldogság egy hosszabbtávú érzés. Magában foglalhat szomorúbb időszakokat is és nem szükséges, hogy folyton örüljünk. A boldogság tehát nem feltétlenül az örömérzet hosszabb formája, hanem egyfajta életérzés.

Magában a nyelvben is érzékelhető ez a fogalmi különbség. Örömöt lehet okozni, azonban boldogságot nem. Ez érthetőbb nyelvre lefordítva annyit tesz, hogy a boldogság nem „vásárolható meg” egy cselekedettel: a boldogság valami hosszú folyamat. Talán a két fogalmat a tábortűzhöz lehetne hasonlítani: az öröm a kicsapó láng, a boldogság pedig a hő, ami a tűzből árad. Lángja lehet az olajnak is, azonban az gyorsan elég, elmúlik. Egy farönk azonban egy egész éjszakán keresztül parázslik, árasztja a hőt, hogy miután túl kerülünk életünk válságos időszakain (éjszaka), ismét feléleszthessük a tüzet.

De ezzel még mindig nem magyaráztam meg a boldogságot. Az azonban elmondható, hogy – szerintem – a rossz környezetben nevelkedett emberek gyakran nem a nagybetűs Boldogságot, hanem a „pillanatnyi örömöket” gyűjtögetik, ugyanis felmenőiken nem tapasztalták azt a boldogságot, ami egy végső célt jelentene az életben. Amit pedig nem tapasztalunk meg, azt sokkal nehezebb megtanulnunk.

Összességében szerintem a (családi szempontból) nehezebb sorsú emberek nehezebb helyzetben vannak. Próbálják elérni a boldogságot, ha tudattalanul is, de vágynak rá, azonban miután nem látnak belé, így a felszínen próbálnak keresni: lángolnak, de ezzel a lánggal megégethetik a kezüket.

Ezért gondolom, hogy a boldogtalan családok gyermekei nehezebben találhatják meg a boldogságot.

De térjünk vissza magára a fogalomra. Azt már leírtam, hogy a boldogság egy hosszabb folyamat. Nem elég hozzá az öröm, és túllendít a nehéz időkön. De ha nem kell hozzá öröm, akkor mi kell? Hogyan lehet elérni a boldogságot?

A boldogság elérése

Hallottam egyszer egy anekdotát. A háborús időkből, a szibériai munkatáborokból származik.

Ahogy egy ehhez hasonló tábortól várható, az ott dolgozó foglyok elégedetlenek voltak helyzetükkel, életükkel. Emiatt folyvást elégedetlenkedtek, hergelték egymást.

Azonban egy napon egy pap érkezett a táborba. Úgy vélte, hogy ott is folytatnia kell a hivatását. Úgy döntött, hogy megváltoztatja a tábori emberek hozzáállását. Azt mondta tehát társainak, hogy mostantól az elégedetlen szavak helyett mindenki keresse meg, hogy milyen jó dolog történt vele aznap, és ossza meg a többiekkel. És akármilyen nehéznek tűnt is a feladat, és akármilyen lehetetlennek hangzik ez, anélkül is, hogy valaha is Szibériában jártam volna, nekik sikerült. Nehezen, de sikerült.

Sokáig gondolkoztam ezen a történeten. Végül arra jutottam, hogy a boldogság maga – a fenti történetből kiindulva – az elégedettségnek egy formája. Egyszóval, ha az ember nem csak folyvást a hibákat emlegeti, hanem megtalálja az életben a szépet és a jót, akkor elérheti a boldogságot.

Persze csak azzal, hogy az ember elégedett, nem lehet sem megmagyarázni, sem elérni a boldogságot. Kell még valami, ami kiemel az elégedettség monotonitásából. Úgy vélem ugyanis, hogy ha csupán elégedettek volnánk, az éppúgy semmit sem érne, mint az, ha a tüzet olajjal locsolgatjuk. Ahhoz, hogy valami hőt adjon és hosszan égjen, tüzelőanyag kell. A boldogságot tehát – akárcsak a tábortüzet – táplálni kell. Előfordulhatnak hullámvölgyek, de amíg még parázslik valami, még van remény. A teljes újrakezdés nagyon hosszadalmas és nehéz.

A boldogsághoz tehát az elégedettség mellé küzdés is kell. A küzdéshez pedig egy cél. Persze ha azt mondjuk, hogy az életünk célja a boldogság elérése, akkor egy kis önellentmondásba keveredünk. Elérni a boldogságot – a szó szoros értelmében – szerintem nem lehet. Visszafelé nézve mondhatja az ember azt, hogy eddig életemben boldog voltam, vagy azt, hogy boldog vagyok, azonban ha a boldogságot egy jövőbéli célként tűzi maga elé, akkor nagyon későn, vagy soha nem érzi át. Inkább átfogalmaznám: megérteni a boldogságot. Az elérést inkább az örömmel hoznám kapcsolatba. A boldogság ugyanis – folyamatságából adódóan – nem olyan dolog, amit az ember egy cselekedettel megszerezhet. Szerintem a boldogság eléréséhez (illetve megértéséhez) nem (csak) a cselekedetek, hanem gondolkozás szükséges.

Sőt, elfogadom, az elérés vagy megértés lehet viszonylag gyorsabb (de korántsem olyan, mint az örömérzet, mint például amikor valaki végre megkapja hőn áhított pirítóskenyér-sütőjét, vagy akármi mást), de mögötte sok gondolkodás kell, hogy álljon. A felismerés lehet rövidebb idő is, de mégsem egy pillanat.

De szükséges-e egyáltalán a megértés? Nem lehet-e boldog valaki anélkül, hogy akárcsak belegondolna abba, mit is jelent a boldogság?

Szerintem élhet valaki boldogan, anélkül, hogy akárcsak belegondolna a boldogság jelentésébe. Maga a cél nem az, hogy értsük a boldogságot, hanem az, hogy – úgymond – birtokoljuk, azaz átérezzük.

De térjünk vissza a végső célhoz: ha a végső cél nem lehet a boldogság, akkor mi lehet az?

Bár a jó fogalmát egyelőre nem tudtuk véglegesen letisztázni, azonban azt hiszem, illetve remélem, hogy akinek nem torzult el végzetesen valamilyen hatástól a lelkiismerete, annak legalábbis van fogalma arról, hogy mi a jó. És egy ilyen „jó” dolgot megéri kitűzni célul. Nem kell ez feltétlenül egy világrengető hatalmas cél legyen. Elég csak annyi is, hogy például a szülők helyesen neveljék föl gyermekeiket, a felnőttek becsületesen dolgozzanak, a diákok rendesen tanuljanak, vagy akármi más ehhez hasonló.

Azonban ha már a munkánál tartunk: mi lesz a munka gyümölcsével? Ha valaki becsületesen dolgozik, nem feltétlenül jut annyi pénzhez, mint az, aki lop. De szükséges ez a boldogsághoz? A pénz tényleg nem boldogít?

A pénz nem boldogít?

A feltett kérdésre talán egy másik kérdéssel tudnék jól válaszolni. A szegény családok nem boldogok? A válasz természetesen az, hogy de, miért ne lennének a szegényebb családok boldogok? Azonban tényleg így van ez?

Én magam – szerencsémre (?) – egy jó és nem szegény családból kerültem ki. Én valójában nem tudhatom, hogy milyen az élet egy olyan helyen, ahol van, hogy nem esznek. Az osztálytársaim, ismerőseim is, ha nem épp gazdagok, de legalábbis nem szegények. Így tehát tőlük sem tudhatom meg, milyen egy valóban szegény ember élete. Bár a fent említett anekdotából kitűnik, az ember mindenben megtalálhatja a szépet, azaz mindenütt megtalálhatja a boldogságot. De tényleg igaz ez?

Azok híján a tapasztalatok híján is, amik szegényebb környezetben érhettek volna, úgy vélem, hogy a boldogság nem a „gazdagok kiváltsága”. Nem tudom, hogy a szegényebbek mennyire boldogok (ezt számszerűen meg se lehet mérni. Az ember csupán érzi), de azt is fontos megemlíteni, hogy rengeteg nem szegény, sőt, nagyon sok gazdag nem boldog.

A mondást tehát úgy fogalmaznám át, hogy nem a pénz boldogít, de egy biztos anyagi háttér segíthet abban, hogy ne arra kelljen figyelni, hogy hogyan teremtse elő az ember a betevőt, hanem arra, hogy szeressen.

Tehát az eredeti mondás csak egy amolyan kegyelemfalat a szegényebbeknek? Ha már pénzük nincs, alamizsnaként azt kapják, hogy csak rosszabb lenne tőle… Ez persze nem (teljesen) igaz. Az eredeti mondásban szerintem nagyon is sok igazság rejlik:

A pénz nem boldogít, azaz ha végső célul azt tűzzük ki, hogy pénzünk legyen, a boldogság hiú ábránd marad. Ezért is van az, hogy rengeteg gazdag ember boldogtalan, hiszen, amint a szegények a betevő falatért küzdenek, úgy küzdenek a gazdagabbak még több pénzért.

Lenézést, szitkot érdemelnek ezért? Talán. Talán azonban némi – sajnálatot. Nem tudják, hogy sokszor milyen hasztalanul küzdenek valami olyanért, amiből „sosincs elég”. A szeretetből és boldogságból pedig – ahogy a mondás tartja – minél többet adunk, annál több marad nekünk.

A boldogság tehát, ha pénzzel meg nem is vásárolható, mégis minden kincset megér.

Végszónak, azt hiszem Madách: Az ember tragédiája zárósorai volnának a legjobbak:

„Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”