Azt hiszem, kezdek kicsit megőrülni. Nem nagyon, csak egy kicsit. Így, Bűn és bűnhődés után kicsit úgy érzem magam, mint Raszkolnyikov. A szilveszteri időszak miatt kissé megbomlott az alvásrendem, de azért remélem, hogy az elmém még nem tart itt...

Mindenesetre, kissé furcsa érzésem van néha: elbizonytalanodom, hogy bizonyos dolgokat valóban megtapasztaltam, csak álmodtam, vagy pedig olvastam róla illetve a különböző képernyők sugárzásából értesültem róla (ez a vége elég kacifántos volt... De legalább nem mondtam ki, hogy tévé...). Szóval kissé kavaros dolgok vannak most a fejemben.

A Szilveszter és az azt megelőző pár nap is elég eseménydús volt. Azonban, fájdalom, de ezeket nem részletezném sokáig, részben azért, mert én nem kivánom megosztani másokkal, részben pedig azért, mert ez másokkal szemben volna igazságtalan. Szóval elég annyi, hogy meglehetősen vegyes érzelmekkel néztem az iskola elé, miközben lefekvésenként az éjszakai "agyömléseim" (azaz ilyenkor szoktam gondolkodni. Az éjszaka, pontosabban a sötétség, nagyon alkalmatos az efféle dolgokra) során - rossz szokásom szerint - visszapörgetem az aznapi vagy nemrégi eseményeket, és "eljátszom" úgy, ahogy kellett volna történjen.

Az előszilveszter is jó példa arra, hogy hogyan kell a parton megfulladni. Mármint nem általában, nem másoknak, nekem. Amennyit én tudok szerencsétlenkedni, az megérne valami díjat. Például, ha lenne "Az év legszerencsétlenebb balféke-díj", akkor, ha elfelejtjük egész évi teljesítményemet és csak az utolsó két napot számítanánk, azt hiszem, az is elegendő volna a győzelemhez. De - természetesen - így együtt sokkal szebb a dolog.

Sok kicsi sokra megy - tartják. Ehhez csak annyit tudnék hozzáfőzni, hogy a sok balfékség meg semmire. Meg persze az önsajnálat sem. Mert ha - mint most is, és mint esténként is - arra pazarlom az időmet, hogy a megtörténten és saját szerencsétlenségem felett siránkozzak, akkor abból elmebaj lesz.

"Nem fázol? Kéred a kabátomat?" - Erre például nem tudom, hogy érdemes-e szót vesztegetni. Egyszerűen elképesztően magától értetődő lett volna a kérdés. És ami még ennél is rosszabbb, gondoltam is rá. Már majdnem ki is mondtam. De mégsem tettem. Aztán, mint egy hülye, elköszöntem és elmentem.

Igazából nem is tudom, hogy miért írom ezt... Annak, akinek írom, attól tartok, sohasem járt még ezen az oldalon, és nem is fog... És ha igen, az talán rosszabbá tenne mindent. Mert mit látna ebből a szösszenetből is? Azt, hogy "Na tessék. Egyrészt akkor hülye volt, amikor ezt tette, meg most is, hogy nem nekem modja, hanem hat másik embernek, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy miről van szó és semmi közük hozzá."

És igaza is lenne. De természetesen, miután kötve hiszem, hogy valaha is virtuális novelláskertemben szedne virágot, azt hiszem, ez a gondolat sohasem fog megszületni.

Helyette majd gondolkodhatok, mint Raszkolnyikov... És ha jönne egy Nasztaszja, mit kérdezne? "Sok kapcsolatot gondoltál már ki?"

És nevetne, mint a megveszekedett... De, egyelőre, nincs Nasztaszja. Van viszont megveszekedett: én.