Mélységes csönd volt. Mindennapos, mélységes, magányos csönd.
Sohasem hallottam: süketen jöttem a világra. A számomra üres és néma világra. Nincs helye az udvariaskodásnak. Süket vagyok. Ezen nem változtat semmi, pláne az nem, ha ahhelyett, hogy ezt kimondanám, mindenféle álcázó kifejezést használunk. Süket vagyok, és nem tehetek ellene semmit. Örök csöndre vagyok kárhoztatva.
Persze egy süketet senki sem sajnál. Néha azért imádkoztam, hogy bárcsak vak lehetnék, és hallhatnék valamit! Bármit! Ha úgy kéne élnem, hogy csupa szitkozódó szó és zavaró zajongás venne körül, még azt is elviselném. De nekem még ezekből sem jutott.
Mindig csodálattal néztem a zenészeket. Olyan átszellemült arcuk volt - valamitől, amit én soha nem kaphattam meg. A zene csoda lehet. Néha beültem egy-egy koncertre, és figyeltem az arcokat, a karmester mozdulatait, a zenészeket és hangszereiket. Olyan volt ez számomra, mintha a Menny kapuján láttam volna be, tudva, hogy az nekem ki nem nyittatik.
Aztán történt valami, ami megváltoztatta az életemet. Hála az orvostudomány legújabb csodáinak, lehetővé vált, hogy süketeket műtsenek meg és adják meg nekik a hallás lehetőségét. Nem volt olcsó dolog. Azonban mindig is szerényen éltem. Sok félretett pénzem volt. Az volt az álmom, hogy egyszer utazni fogok. Mindez most füstbe ment, azonban úgy véltem, inkább töltöm a további életemet "hallóként" a lakásomban, minthogy süketen járjam be a világot.
Időpontot kértem tehát, amit meg is kaptam - másfél évvel a jelentkezés utánra. A napjaim soha nem teltek ilyen lassan, mint ebben a másfél évben. De megpróbáltam elütni az időt. Sokat olvastam zenéről: legfőképp a komolyzene érdekelt. Persze emiatt valószínűleg mindenki eszelősnek tart, de nagy örömömet leltem már abban is, hogy olvassak a zenéről. Aki nem volt süket, az aligha értheti. Mindenesetre faltam az ehhez kapcsolódó irodalmat.
Azután végre elérkezett a nagy nap. Bementem a klinikára, és a mindenféle iktatási procedúra után végre a műtőasztalon fekhettem. A sors iróniája, hogy míg mások irtóznak az orvosoktól, a szikéktől és más eszközöktől, én alig bírtam magamban tartani izgalmamat. Több százszor, sőt, ezerszer elképzeltem ezt a pillanatot, mikor a műtőasztalon fekszem, körülöttem pedig zöldköpenyes orvosok rohangálnak, maszkkal az arcukon.
Most, hogy mindez valóra vált, már csak annyit kívántam, bárcsak felgyorsíthatnám az időt, hogy vége legyen a műtétnek és hallhassak. Ezt a gyorsítást végülis a belémfecskendezett altatószer valósította meg. Mély, álomtalan álomba süllyedtem...
Nem tudom, mennyi ideig feküdtem így. Mikor azonban felébredtem, egy sötét szobában voltam. A fejem kóválygott az altatótól, azonban így is tisztán éreztem. Valami olyat tapasztaltam, amit eddig soha. Lenyűgözött a harmónia, a teljes összhang, a lélegzetelállító szépség. Nagyon távolról, nagyon halkan, de hallottam. Hallottam - a Szférák Zenéjét.
