Majdnem elfelejtettem írni a hétvégi előadásról. Persze ez az elfelejtés némiképp szándékos is volt, hiszen az élőkről rosszat, vagy semmit, ám gondoltam, hogy áthágom ezt a szabályt. Előző írásaimban egyszer-kétszer attól tartok, megemlítettem az eljövendő előadást, így nem hallgathatom el a következményt sem.

Tehát fél négyre érkeztem be a suliba, teljességgel egyedül voltam, leszámítva a portás nénit meg néhány embert a tornateremben - ez mind azt jelenti, hogy az iskola lahatő legtávolabbi csücskében. Elkezdtem hát rendezgetni a színpadot, majd mikor megérkeztek a többiek, székeket pakoltunk. Kicsit kevesebbet, mint kellett volna, ugyanis rengetegen voltak. De ez persze sz én hibám volt, mert én jóval kevesebbre számítottam, a többiek meg könnyen meggyőzhetőek...

Szépen lassan megérkezett mindenki, rendeztük sorainkat, beöltöztünk, szöveget mormogva sminkeltünk (hogy valaki önszántából sminkeljen, azt képtelen vagyok megérteni. Valószínűleg, ha választanom kéne, hogy szöges korbáccsal verjenek, vagy fessem ki magam, az utóbbira szavaznék, azonban hogy létezik két lábon járó élőlény, aki ezt önként és dalolva vállalja, az csodával határos. Amikor a szememben májkálnak ezekkel a fránya szemceruzákkal, az egyszerűen elviselhetetlen).

Az elnököt játszó lány gipszelt lábbal érkezett meg. És ezt én okoztam. Nem tudom hogyan. Az előző napi próbán, amikor egy másik szereplő baseball labdájával játszottunk, valahogy beugrottam elé, ő meg rosszul lépett. Szörnyű bűntudat tört rám, amit oldott az, hogy mindenki ezzel piszkált. Mikor valakit nagyon sokan szidnak (ez a helyzet hála az Égnek nem állt fenn, csak általánosságban beszélek), akkor néha ingert érzek arra, hogy azt a valakit megvédjem. De attól függetlenül még most sem érzem magam valami nagyszerűen. De ezt hagyjuk.

Szóval minden készen állt, egészen jól időben voltunk. Elkezdtek szállingózni az első emberek. A nézőtér lassan megtelt, és már látszott, hogy kevés lesz a szék - persze az én hibámból. Ezért, miután az ebédlőből minden használható széket kihoztunk, kinyitottunk egy termet és onnan szedtünk még párat.

Valóban rangetegen voltak. Számszerűen ezt most nem tudnám megnevezni, de ígérem, utánajárok. Miután mindennel megvoltunk és az óra is elütötte a hatot, (kis késéssel) kezdetét vette az előadás. Nem tudom, mit illik ilyenkor mondani - részben ezért is akartam először kihagyni ezt a bejegyzést. Nem ragozom: az első felvonás irtózatosan jól sikerült. Talán kétszer kellett súgni, de akkor sem nekem, úgyhogy nagy(, talán túlzott) önteltséggel mentünk le a színpadról. Éreztem, hogy ez még hátrányos lehet a második felvonásban, de képtelen voltam fékezni magam, teljesen pörögtem.

A szünetben beszélgettem pár osztálytársammal, akik eljöttek, ettem-ittam, szöveget néztem. Persze ez utóbbi ebben az időpontban kissé meddő próbálkozás, de ki tudja?

Aztán elkezdődött a második felvonás. Olyan valószínűtlen volt, hogy ismét a színpadon állunk, hogy kissé zagyvább lett a második fele. Itt már hibáztam én is, mert úgy láttam, hogy a súgó tőlem vár valamit, én pedig mondtam is valamit, holott egyáltalán nem én jöttem volna. A végén még ugráltunk egy kicsit, de az utolsó monológ egész jól sikerült.

Kaptunk egy jókora tapsot, meghajoltunk, nagy "végre-túl-vagyunk-rajta-és-milyen-jól-sikerült"-öleléseket váltottunk, szóval minden szép volt. A meghajlások után lementünk a színpadról és elbeszélgettünk a nézőkkel, ki-ki ismerőseivel (és egy-két lelkes ismeretlennel). Azután arcmosás, átöltözés és ünneplés, végül haza. Bringával. Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy aznap havazott.