Egy kisfiú állt az óvoda kertjében. Rajta kívül mindenki játszott, várat ostromolt, kergetőzött. Ő állt ott, mint valami szobor. Egy meglehetősen megszeppent, szinte síró szobor. Csak állt és nézett ki a kerítésen kívülre. A sarokban, a sövény utca felöli oldalán.
Egy diák épp arra sietett el. Látszólag ügyet sem vetve a világra gyalogolt; mindössze léptei sebességére és a fülében zakatoló zenére összpontosított. Azon a sarkon kanyarodott be. Mikor meglátta a kisfiút, sírásra hajló szájjal, kissé ő maga is megszeppent. Megtorpant és szinte önkéntelenül kivette füléből a fülhallgatót.
- Hát te miért állsz itt? Miért nem játszol a többiekkel? - kérdezte a sietős léptű fiú.
- Mert haza akarok menni - válaszolt a kisebb, ügyet sem vetve arra, hogy a másik honnan jött. Kérdezték és ő válaszolt.
- És miért akarsz hazamenni? - kérdezte ismét az előbbi.
- Mert otthon van szőlő - felelte a sírós arcú óvodás kissé sejpítve. Ez a válasz olyannyira megzavarta a kérdezőt, hogy szóhoz sem jutott. Otthon van szőlő. Erre nincs mit mondani. Nyomós indok, nincs ellenérv. A szőlő. Az idősebb fiú ábrándozni kezdett egy szép fürt szőlőről, ám elmélkedéséből csakhamar kizökkentette a sejpítő hang:
- Én szomorú vagyok - mondta a kisfiú. Ez a megszólalás még az előzőnél is váratlanabb volt. A kerítésen túli egyszemélyes hallgatóság elfojtott egy feltörő nevetést, így enyhe félmosollyal arcán kérdezett vissza:
- És miért vagy szomorú?
- Mert piszkos a kezem - válaszolt ő. A diák nem tehetett semmit. E letaglózó logika megbénította. Otthon szőlő, itt meg piszkos kéz. Meglepettségében még azt is elfelejtette, hogy sietett. De mit is válaszolhatna?
E kérdésre valószínűleg soha nem kapunk választ. Az óvónéni ugyanis magához szólította a kisfiút, a diák pedig kissé még zavartan továbbindult.
