Vége! Most azért valljuk be, kissé megkönnyebbültem. Hosszú ideje feszengve gondoltam a pillanatra, mikor a vizsgáztatók előtt ülök és próbálok valamit makogni németül. De túl vagyok rajta. Bár az írásbelit ocsmánymód elrontottam (kedvenc és gyakorláskor, valamint nyelvvizsgán mindig 90% fölött teljesített hallgatós rész lett a legrosszabb. És ez nem azt jelenti, hogy a többi sokkal jobban sikerült...). De így van ez. Érettségik jönnek, érettségik mennek; de egy valaki mindig ugyanaz marad - én. Ennek most semmi értelme, csak van egy régi Három testőr film, amiben Richelieu bíboros ezt mondja. Természetesen nem érettségivel, hanem királlyal. De a lényeg ugyanaz.
Szóval ez volt az írásbeli. A szóbelire tegnap került sor, amikor is egy kissé hosszú éjszakai fennmaradás után valamikor fél tíz körül kikeltem az ágyból és megpróbáltam kissé összeszedni magam. Még egyszer elolvastam a Lexikalische Mittelt, aztán megpróbáltam tévézni, de olyan borzasztó volt minden, hogy elegem lett és nekiálltam öltözni. A nyakkendőt már reggel megcsináltam, ugyanis kicsiny gyermekkoromtól fogva rettegek a nyakkendőkötéstől. De persze mostmár egész jól megy, de a gyermekkori félelmeket nehéz elűzni... Persze még volt egy csomó időm, de nem tudtam mit csinálni. Éhes voltam, de nem ettem. Úgy éreztem, hogy attól csak rosszabb lenne. Édesanyám volt oly jó és kivitt a HÉV-ig. Ez csak annyit okozott, hogy nem áztam el (ami valljuk be, öltönyben nem épp a legkellemesebb élmény...), viszont az időbeosztásomat kissé tovább nyújtotta. Cserébe a HÉV-ről leszállva és az EKG-t keresve eltévesztettem a lépcsőt, így kissé körbenéztem az első kerületben és a vizsga előtt fél órával (ahogyan kell) megérkeztem a gimnáziumba.
A folyosón két öltönyös fiú várakozott egy szótárfüzetet, valamint a már fent nevezett Lexikalische Mittelt lapozgatva. Én természetesen nem hoztam magammal semmit sem, csupán a már unalomig ismert két Rammstein albumot a fülemben. Ezzel, meg uzsonnám fogyasztásával múlattam az időt. Azután ezekből is elegem lett és csupán a falra ragasztott "A világtengerek jelentőssége" téma variációit (plakátok formájába öntve) nézegettem. Nagyon izgalmas volt. Természetesen izgulni nem tudtam - sokszor gondolkozom, hogy ez jó adottság, vagy valami fogyaték, ugyanis izgulni csak közvetlenül az előadás vagy vizsga előtt kezdek el, vagy már miután az megkezdődött. Hasonlóképpen volt ez is. Mikor felolvasták a nevemet, már éreztem, hogy dobog a szívem - ami nagyon megnyugtató. Gondoljunk csak arra, hogy mi lenne, ha nem dobogna?! - mikor pedig leültem, enyhén még remegett is a kezem.
Velem szemben három vizsgáztató ült, mindhárom nő. Velem a középső beszélgetett, így vele teremtettem szemkontaktust - részben a fenti okból, részben pedig azért mert a másik kettő közül az egyik kifelé bámult az ablakon, így vele aztán próbálkozhattam volna....
A vitatéma az volt, hogy a fiataloknak otthon kéne lakniuk, amíg csak lehet. Én ez ellen voltam. Kissé zagyváltam alkalom adtán, és kevés Redemittelt használtam, mivel aprócska tudásom hirtelen kipárolgott fejemből. Azután kaptam egy lapot két témával, hozzá két-két képpel. Nem igazán emlékszem, hogy mi volt a második lehetőség, pedig gondolkodtam egy ideig (nagyjából húsz másodpercig, bár ez belülről kissé többnek tűnt). Mindenesetre a modern bevásárlási lehetőségekről beszéltem. Maga a téma kitűnő, a gond csak az, hogy itt is zagyváltam egy keveset. Meg elfogyott a szufla és akkor a vizsgáztató még kérdezett egyet, amiről megint beszéltem egy keveset. Azt hiszem, ez rosszpont, ha belekérdez, de majd meglátjuk. Annyi biztos, hogy az ablakon-kifele-bámulós néni az első feladatomra 5+4+3+5 pontot adott a húszból. Ez lehetne rosszabb is. De tervem, miszerint a szóbelivel nem szabad lerontanom az írásbelit, teljesítettem - feltéve, hogy mindenki legalább úgy pontoz, mint az ablakon-kinézős.
Szóval a kérdés után még szövegeltem kicsit, majd ismét megálltam. És néztem. A vizsgáztató megkérdezte, hogy szeretnék-e még valamit mondani.
"Isten ments!" - gondoltam, azonban még mielőtt megszólaltam volna, végigfuttattam, mit mondhatnék még. Ez nem tartott sokáig, ugyanis semmi mondanivalóm nem volt. Kis bizonytalankodás után (hogy meglegyen az íve eddig is ragyogó feleletemnek) úgy nyilatkoztam, hogy nem szeretnék tovább beszélni. Ők megköszönték, én pedig kimentem. A folyosón találkoztam egyik évfolyamtársammal, akivel egy percet beszéltem, majd elindultam haza, fülemben immáron egy amolyan jó kis minden-létező-trágár-szót-kimondok zenével a fülemben - immáron angolul, természetesen. Tehát büszkén, vigyorogva vonultam le a lépcsőn, mikor az egyik lány utánam futott, hogy elkérje a szá... na jó, csak vicceltem. Szóval nem írtam alá a jelenléti lapot. Nem az én hibámból természetesen, hanem a néni nem nyomta az orrom alá. De ez már nem tudott kizökkenteni. Aláírtam, majd ismét, mint egy vigyorgó vadliba, húztam el. A jó úton. A HÉV-en végig vigyorogtam, mert olyan jó volt minden.
Otthon aztán rámszakadtak a gondok, amiket az érettségi miatt halasztgattam. De ez már egy másik mese. Ennek legyen vége ott, hogy hatalmas vigyorral az arcomon ülök a HÉV-en, a távolba révedek és ezt mondom magamban: "Auf Wiedersehen, Deutsch!"
