Rozmaring

Ma reggel felkeltem és elmentem fürdeni. A tegnapi zuhanyzós incidens után kitudakoltam, hogy a zuhanyzó nem működik (ha nekem nem tűnt volna fel), így teljes lelki nyugalommal mélyedtem el a kádban. Nem is tudom, mikor fürödtem utoljára kádban. Sajnos most az idő szorított, így nem tudtam kiélvezni a dolgot teljes egészében, de azért valljuk meg, jó volt.
Fürdés után megreggeliztünk Édesapával, majd fogtuk magunkat és elindultunk a Paddington pályaudvarra. Idő közben észleltem, hogy az aznapi metrójegyemet sikerült otthon felejtenem, ezért aztán sétálva mentünk. Ott kinéztük a vonatot, amivel a tervek szerint délután Oxfordba megyünk, majd elindultunk a Baker Street felé, hogy meglátogassuk Sherlock Holmes házát.
Na, ha már itt tartunk, akkor ennek a háznak szentelek egy-két szót. Magáról az épületről annyit, hogy nagyon tetszett. Egy háromemeletes, kis (emeletenként két) szobából álló épület, természetesen mindenféle korabeli berendezési tárggyal. Remekül megcsinálták. Na, és akkor itt következik az az egy-két keresetlen szó, amit a bekezdés elején ígértem. Merthogy mi is ez a múzeum? Egy olyan épület, amit egy olyan személynek a bemutatására rendeztek be, aki nem is létezett. Van benne valami furcsa, ugye? De itt most nem a furcsaságáról szerettem volna szót ejteni, hanem magáról a módszerről. Itt, az Egyesült Királyságban (meg egyébiránt Amerikában is) az emberek tudják, hogy hogy kell valamit eladni. És van forgalma. Szóval ezek az angol-szász népek tudnak valamit...
A Baker Streetről (milyen hülyén hangzana, ha egy magánnyomozó a Pék utcában lakna...) hazamentünk, ahol összepakoltam (nem mintha annyira berendezkedtem volna) és immáron csomagostul, mindenestül elindultunk a Paddington pályaudvarra. Ott kis sietség árán, de épp elértük az akkor induló vonatot, így vígan szeltük át a tájat, habár az elején nem találtunk ülőhelyet. Egy órán belül meg is érkeztünk.
Az oxfordi pályaudvarról bementünk egy ír étteremlánc vendéglőjébe, ahol egy jót ettünk, valamint megnéztük a Szlovákia-Paraguay mérkőzés végét és az Olaszország-Új Zéland meccs elejét. Na, ez utóbbi is megérne egy misét. Igazából az olasz válogatott - amíg én láttam - úgy játszott, mint valami cirkusz. Nagyon jókat mulattunk az Új-Zélandi gólon (amihez az olaszok - mellesleg aranylabdás - hátvédje asszisztált), de harsány kacagást keltett bennünk egy-némely vélt vagy valós szabálytalanság is, ami után megtudhattuk, hogy az olaszok mennyire tudnak szenvedni. Na, de ezt hagyjuk inkább...
Miután megebédeltünk (csak a rend kedvéért: én csirkemellet ettem roston, rajta valamiféle sajttal és baconnel, köretnek pedig zöldborsó no meg a jó kis pommesz frittesz volt) elindultunk Duffy nénihez. Duffy néni Oxford központjától távol lakik, így igénybe vettük a helyi taxit. Mikor megérkeztünk, a ház úrnője nem tartózkodott otthon, így kissé várakoznunk kellett, míg kis autójával bepöfögött a ház melletti garázsba. A találkozás nagyon érdekes volt. Megölelte Édesapámat, majd engem is, mintha már ezer éve ismert volna. Persze az feltehetőleg annak volt köszönhető, hogy - mint utólag kiderült - összekevert a (nálam öt évvel idősebb) bátyámmal, aki egykor nála lakott. De azután minden megvilágosodott. Duffy néni és Édesapa még beszélgettek egy keveset, majd előbbi felajánlására utóbbi és én beszáltunk Duffy néni autójába, hogy kivigye Édesapát az állomásra, én meg könnyes búcsút vehessek. Mire azonban kiértünk, addigra már a vonat elvileg elrobogott. Nagy szerencsére azonban kiderült, hogy még itt a kolbászkerítéses Angliában is szoktak késni a vonatok alkalom adtán, így minden elrendeződött, én pedig immáron egyedüli magyarként az anyósülésen döcögtem haza Duffy nénivel. Itthon kipakoltam, aztán beszélgettünk kicsit. Persze büszke nagy- és dédmamaként végigmutogatta nekem a kéznél lévő fényképeket, valamint mondott egy-két keresetlen szót magáról, a családjáról és szomszédairól. És bár előtte még soha nem jártam Angliában, megállapítottam, hogy ő az a fajta néni, akihez az "angolnéni" sztereotíp figura legközelebb áll. A beszélgetés után megvacsoráztunk, majd leültünk megnézni a Brazília-Elefántcsontpart meccset. Egész jó mérkőzés volt, ám a vége átcsapott a szabadfogású birkózásba, így kissé bosszankodva álltam fel a meccs végén a tévékészülék mellől.
Most azt hiszem, hogy még írok egy keveset, majd lassacskán lefekszem, hogy kipihenjem magamat az első itteni iskolai napom előtt.