Ma reggel 7:35-kor keltem. Ugyanis a suli csak 9:30-kor kezdődik, szóval elég laza lesz a dolog. Miután felkeltem, lezuhanyoztam és reggeliztem, majd Duffy néni bevitt Oxfordba, ahol segített a bejelentkezésnél, majd elviharzott. Én meg álltam, kissé még megszeppenve az irodában. Onnan aztán áttoloncoltak a könyvtárba, és leültettek.
A napi mókázás egy Jon nevű pasassal kezdődött. Nem valami fiatal, de nagyon fiatalos emberke; és természetesen roppant humoros. Ezt most ironikusan írom, mert valahogy olyan típus-figurának érzem. Tudjátok, a jópofa pasas, aki bevezeti a dolgokat. De egyéb iránt még kellemes is lett volna, de ez a kezdés kissé elcsépelt és ezerszer-látott hangulatot keltett bennem (miért van az, hogy a "hangulatot" szó végén megrögzötten két t-t akarok írni?!). Ő gyorsan körbemutogatta a sulit (a tantermek kivételével). Megnéztük a könyvtárat, ami inkább gépterem, de van benne jó pár angol-tanuló olvasókönyv (tudjátok, ezek az Oxford Bookworms és hasonlók). Mondjuk egy polcnyi. De a neve Library. Megmutatta távolról a tanárit, aztán az irodát, a mosdókat, a büfét, no meg azt a termet, ahol az első eligazítóóránk volt. Jon még jópofizott egy ideig, végigmutatta nekünk a kis csomagot, amit kaptunk (benne csupa hasznos dologgal: térképpel, házirend-szerűséggel, haladási naplóval, meg minden egyéb finomsággal), végigvettük a szabályzatot, azután felkonferálta Rachelt, a Social Activities Queen-t (ezt Jon mondta, csak hogy ízelítőt kapjatok), aki - meglepő módon - a szabadidős elfoglaltságokról regélt nekünk. Ez a lány nagyon hasonlít egy, az iskolánkba járó lányra. De miután nem írok az iskoláról, így erről most ennyit.
De térjünk vissza kedvenc Social Activities Queenünkhöz. Elmondta, hogy mi a helyzet ezekkel a dolgokkal, meg adott egy füzetet, hogy vizsgáljuk meg. Megláttam benne, hogy egyik hétvégén kirándulás lesz a Stonehenge-hez. A szívem szakadt meg. Én el akarok menni a Stonehenge-hez! A gond csak az, hogy ez jövő hétvége, és akkor érkezik jó öccsöm, és így a hétvégét vele, meg Jóapámmal töltöm, valahol a "Másik Városban" (amint Racheltől megtudtuk, így nevezik itt Oxfordban Cambridget...) és egyéb helyeken. That's life. (Hűha, de tudok angolul!...)
Miután a királynő elvonult, Jon visszatért, egy adag szintfelmérő teszttel, amivel minket tesztel. Bocs. Ez azt hiszem, hogy kihagyhatatlan volt. ... ... Jó. Legalábbis számomra kihagyhatatlan. Teszt közben (ami mellesleg egy nyelvtani és egy fogalmazós részből állt) kettesével kihívtak minket, hogy megvizsgálják beszédkészségünket. Én egy török nővel együtt beszéltem. Csak a rend kedvéért: a most érkezettek közül három török, van egy csapat norvég (asszem öten), akik valami cégtől vannak, aztán van három olasz, két francia, no meg én.
De erről majd később kicsit szűkebben beszélni fogok. Szűkebben. Szóval nem bővebben. Pontosan igen, de csak egy részéről. De majd később minden érthetővé fog válni.
A teszt után egy félórás szünet következett, némi beszéddel és annál több egymásra-mosolygással. A szünet után visszatért Queen Rachel (nem tudok leszállni erről a névről) és egy sráccal együtt (borzasztóan sajnálom, de elfelejtettem a nevét. Pedig még beszéltem is vele. No persze nem a nevéről - az igazából szóba sem került, de akkor is) körbevezetett minket a városban. Oxford nagyon a kedvemre való város. Persze nagy a nyüzsgés, pláne nyáron (gondolom én), de mindezekkel együtt nagyon szép.
Ez persze Sir Christopher Wren munkásságának is köszönhető, aki itt tanult. No de miért mondom el ezt? Azért, mert egyszer játszottam Christopher Wrent. Nem ezt a Sir-ös szívűt (ezer bocsánat!), de akkor is nagyon megszerettem. Azért van abban valami nagyszerű, hogy az egyetem (ha jól értettem és jól emlékszem) már vagy nyolcszáz éves. Vagy hét. Ha jól dereng, akkor valamikor az 1200-as években indult.
Miután megnéztük a városközpontot, meg pár kollégiumot (persze kívülről) meg egyebeket, visszatértünk az iskolába, az ebédszünetre. Itt is beszélgettünk egy keveset, majd 2-kor bementünk a könyvtárba (ahol King Brian uralkodik - hiába, vicces fazon ez a Jon), ahol szétosztottak minket. Én a török sráccal (a neve valami Iszandzsam), meg az egyik francia lánnyal (a neve Marine) kerültem egy csoportba. A srác nagyon jól beszél angolul. A lány nem igazán. Viszont a másik francia lány egész érdekes. Ő is nagyon jól beszél angolul. Mellesleg szinte mindenki egyetemista, vagy még idősebb (köszönhető ez annak, hogy a korhatár 16 év. Szomorú).
De térjünk vissza a csoportunkba. Szinte csak fiúk vannak. Egy távolkeleti srác (nem tudom, melyik országból. Szinte még senkivel nem beszéltem), egy asszem indiai, két olasz, egy baszk (nem spanyol!!!) meg egy másik francia lány. És ide érkeztünk meg mi.
Az óra beszélgetésről és szókincsfejlesztésről szólt. A törvénykezéssel és büntetőjoggal kapcsolatos szókincsünket (mi mást?!) gyarapítottuk. Ezek az olaszok a kedvenceim. Páran, ha tanultok olaszt, vagy találkoztatok olasszal, tudjátok, hogy milyenek. Pláne mikor angolul beszélnek. Ők nem öööö-znek, hanem eeee-znek. Szinte várom, amikor egy ilyen után elkezdenek olaszol beszélni. No meg a kiejtésük. Nem mondom, hogy az enyém jó lenne, de ez... ez egyszerűen pompás. Nagyon mulatságos. Nagyon szeretnek beszélni, csak sajnos nem épp a legjobbak. De beszélnek - mindenképpen.
Órák után részt vettünk az első Social Activityn: epret ettünk vaníliafagyival, valami mazsolás süteménnyel és ezzel az ocsmány ízű Earl Grey teával. Közben már egyre többet beszéltünk, első sorban a török sráccal, a két francia lánnyal (a másik neve Anna. Vagy Anne. Ki tudja ezeknél a népeknél?), a baszk fiúval (Jon) meg egy svájci és egy líbiai fiúval. Azután páran lemorzsolódtak, mi meg elmentünk a parkba. Oxfordban van egy hatalmas park. Nagyon szép és kellemes. Mit is mondhatnék még? Ott üldögéltünk egy ideig, beszélgettünk egy jót, majd átmentünk The Red Lion pubba, ahol vacsoráztunk és megnéztük a Spanyolország-Honduras meccset (2-0). Utána pedig Iszandzsammal elindultunk megkeresni a buszunkat, ugyanis ő is Headingtonben lakik. Kis keresés és útbaigazítás után meg is találtuk. Kicsit futottunk is, bár mint utólag kiderült, fölöslegesen, hiszen nagyjából öt percig nem is indult el a busz. Végül leszálltunk és nekiláttunk keresgélni a térképen (Thanks to Jon!), hogy merre kéne mennem. Szerencsére arra járt egy kedves helyi lány, aki felajánlotta szolgálatait és elmondta, merre kell mennem. Mindezek után elváltunk és elindultam az adott irányba. Persze gondoltam, hogy kicsit rövidítek, így - a térkép segítségével - hazajutottam, méghozzá anélkül, hogy eltévedtem volna. De akár még ez is megtörténhetett volna, ugyanis az idő elragadó. Ma egész nap sütött a nap, és estére lágy szellő fújt és minden kellemesen meleg maradt. A kedvenc időjárásom és az egyik kedvenc napszakom. Séta után hazaértem.
Itthon beszélgettem egyett Mrs Duffyval, aztán elmentem lefeküdni. Persze előtte fogat mostam. Mindezt csak azért említem, mert nem a szokványos fogkefémet használom, hanem egy másikat. Ugyanis egyszer kaptam egy fogkefét, (úgy, hogy az általam használt még "működött"), úgyhogy ezt kineveztem úti-fogkefének. Még nem puhult meg, úgyhogy a sörtéi kissé erőszakosak, de jó érzés vele fogat mosni. A másik már elpuhult. No meg az otthonin egyszer kipróbáltam, hogy ezek a hajlási pontok mennyire hajolnak, és azóta kissé elgyengült. Szóval lehet, hogy az utazófogkefémet elő fogom léptetni. Majd meglátom.
Ennyit tehát a fogkefékről. Minden másról pedig még annyit, hogy azt hiszem, hogy hangjegyzeteket fogok készíteni telefonnal, mert a fejem olyan mint a szita: minden kimegy belőle. Szóval ez a zseniális ötletem.
De addig is: viszlát!