Rozmaring

Szombaton sokáig ágyban maradtam, ugyanis harmad családom csak a délutáni órákban volt várható, így gondoltam, hogy ha mást nem, legalább kialszom magamat. Nagyjából tíz óra körül azonban nem bírtam tovább az ágyban és kikászálódtam, hogy bemenjek a városba, feltöltsem a naplóm eddigi részeit, no meg hogy körbenézzek egy kicsit Oxfordban. Így fel is kaptam az első buszra, vállamon a géppel, hogy bemenjek a városba. Hát nem egy olyan jött éppen, amin van wifi? (Hát de...)
Így aztán amit tudtam, azt megcsináltam még ott, biztonságból (azaz feltöltöttem minden, egybefüggően, hogy legrosszabb esetben majd bent a suliban szétszeletelem). Mire ezzel megvoltam, már be is értem a városba. Ott betértem a jó öreg - és általam gyakran szidott - McDonaldsba, internet végett. Be is mentem és egy csirkefalat-csomaggal, meg egy kis krumplival leültem, hogy nekilássak a dolgoknak. Minden szépen sikerült is. Azután egy nappal később elkezdtem magamat szidni emiatt, de erről majd később. Lényeg az, hogy mostmár okosabb lettem két buszúttal meg egy gyorsétkezéssel.
Miután mindennel megvoltam, visszamentem Headingtonba, hogy lerakjam a gépet, meg hogy megebédeljek, aztán visszamentem a városba, hogy körülnézzek. Ebből persze az lett, hogy egy órás séta után a Red Lionban kötöttem ki, az első félidőt egy jó narancslé -, a második félidőt pedig az Oxford English Centre diákjai társaságában töltöttem el. Uruguay-Dél-Korea meccs volt. Meg kell, hogy mondjam, hogy én szeretem az uruguayiakat, de egy nagy csapat koreai közt az ember ezt... khm... hát legalábbis nem hangoztatja. De végül Korea kiesett, így hát minden megoldódott úgymond.
A meccs után egyből indulhattam is ki az állomásra, hogy összeszedjem családom egyes részeit. Ugyanis nem a bérelt kocsival jöttek, már abból az igen egyszerű okból is, mivelhogy nem béreltek. Persze itt Oxfordban meg csak hétfőn lehetett volna bérelni, így úgy látszott, balul sül el a dolog és végül a tervezett autós móka helyett Oxfordban fogunk eltölteni egy hétvégét.
Mindenesetre bízva egy szebb folytatásban elindultunk haza. Kicsit leültünk Mrs Duffyval beszélgetni, majd nyakunkba vettük a környező utcákat, hogy találjunk egy helyet, ahol vacsorázhatunk, no meg megnézhetjük az Egyesült Államok-Ghána meccset. A helyet - ha kissé távol is - megtaláltuk. A vacsora kitűnő volt, olyannyira, hogy a focira alig figyeltem.
El fogok hízni, annyi szent. Ezek az angol-szász ételek tele vannak minden olyannal, amitől a nagyokosok óvva intenek. Na de ezt most hagyjuk. Nővérkém már úgy is javasolta, hogy ha anorexiás leszek, akkor építsem fel rendesen az izomzatomat. Mert ugyebár egyszer anorexiás leszek. Mindennek eljön az ideje.
Mindezek után hazamentünk és nyugovóra tértünk: öcsém az én szobámban, jóapám pedig öcsém leendő szobájában.
Másnap reggeli után bementünk a városba, hogy megnézzük mi tévők legyünk. Megvizsgáltuk mind a buszos, mind a vasúti felhozatalt, míg végül úgy döntöttünk, hogy átrobogunk vonattal Stratfordba, Shakespeare szülővárosába.
Ott kicsit körbejártunk, de nem mentünk be sehová, leszámítva egy fogadót, ahol egy nagyon jót ettünk. Onnan átmentünk egy parkba, ahol lepihentünk, majd az Németország-Anglia meccsre betértünk egy közeli kocsmába. Na, volt ott egy kövér kisfiú. Egyke. Én nem tudom, miért akarják a szülők azzal büntetni gyermekeiket, hogy testvér nélkül nevelik fel őket, de ha engem kérdeznének, azt hiszem, hogy inkább nőttem volna fel egy húszgyermekes családban, mint egyedül. Hát ennyit az egykékről. Arról a fiúról nem beszélek inkább, mert csak szidnám, pedig biztos vannak jó tulajdonságai is, csak valahogy már rossz érzést árasztott felém egész lénye. De így jobban belegondolva csak magányosnak látszott. Igen. Nagyon szeretett volna egy barátot, egy amolyan igazit. Az ilyenekből lesznek azok a mamlaszok, akik a "barátjaik" kedvéért és helyett bármi majomságot elkövetnek. De mostmár tényleg elég lesz.
Az angolokat igencsak elgatyázták (még akkor is, ha egy gólt nem adtak meg az angoloknak), de azt kell mondjam, hogy a helyiek elég jól viselték a dolgot.
A meccs után még ültünk a parkban majd' egy órát, majd elindultunk haza. Itthon aztán beültünk a Corner House-ba. Ez a kocsma Mrs Duffy házától nagyjából kétszáz méterre van. És emiatt legszívesebben a falba verném a fejem. Ugyanis a helyiségben ingyen wifi van. Ááááááááááááááááá.... Nesze nekem pendrive (már itt is van) és egyéb trükkök, az orrom előtt volt a megoldás.
Így jár, aki lassan tovább akar érni...