Ma reggel a zuhanyzóban megint elment a nyomás. Talán már említettem, hogy néha szokása. Nem tudom miért... Talán nem bírja a ránehezedő nyomást... De aztán persze mindig visszajön. Jött. Eddig legalábbis.
A suliban az első órában bejött az órára Jon. A vicces Jon. Erre a jelzőre e pár perces "előadásával" is rászolgált. De mindenféle sallangot leválasztva a mondanivalójáról nagyjából azzal foglalható össze a dolog in a nutshell, hogy következő hétfőn indul a nyári időszámítás az iskolában. Ez azzal jár, hogy a fent nevezett napon 160 diák érkezik az iskolába (csak hogy érezzétek, hogy ez mennyi, el kell mondjam, hogy szerintem most összesen nincs annyi), így a hétfő szünet (helyette kirándulni megyünk, amiről a második órában Rachel tartott villámbemutatót), mivel a szegény gyermekek nem tudnák hol megírni a felmérőtesztet. De nem csak a zsúfoltság lesz az egyetlen gond: a napok ezentúl fél órával korábban fognak kezdődni (azaz hétkor kell majd kelnem... mintha csak iskolába járnék) és a szünetek is rövidebbek lesznek. Na mindegy.
És hogy ezt még fokozzuk, elmennek a francia lányok, mind a hárman (azt hiszem, hogy a harmadikat még nem is említettem. Sophie-Anne a neve. Olyan furán szép. Egyébként egyke - talán ennek köszönhető, hogy oly halk, mint a ... szóval nagyon), ráadásul Jon is (a baszk Jon), meg még páran, csak már nem bírom észben tartani.
A második órán hiányzott Steve, helyette pedig Zephra jött be. Nagyon ... hogy is mondjam... olyan ugrálós tanár. (Nem akarom az energikus, meg a fitt szavakat használni.) Eleven. De rendben volt az órája.
Az ebédszünetben ment a nagy emailcím meg fészbúk mittudoménmi elkérés. Hát, ebből az utóbbiból már nagyon elegem van. Úgy általában az internetből is - még azt is beleszámítva, hogy ezt visszás módon pont az interneten közlöm. De hát azt hiszem, hogy tudjátok, hogy miért, nem kell magyarázzam.
A délutáni órán megvallom, hogy nem igazán figyeltem - legalábbis az elején. Tegnap este ugyanis elkezdtem írni és egészen belejöttem. Ezzel nem a terjedelemre utalok (nagyjából egy oldalt haladtam az este), hanem a hangulatra. Meg mostmár nem csak az unalmas bevezetés megy, hanem vannak szereplők. Ideáig eljutni olykor kész szenvedés volt. Borzasztó. De mostmár azt hiszem, hogy megindult a dolog, legalábbis egy ideig. Így történt aztán, hogy az óra elején megírtam "Az újságkihordó balladája" című remekművemet. És ami ezt különlegessé teszi (azon kívül, hogy - tudom, meg fogtok miatta kövezni - nem rakom ki Rozmaringra, csak majd a "nemregénnyel" együtt), az az, hogy nekem is tetszik. Pedig ez általában ritka. Azt hiszem, hogy legfeljebb két-három versemet szeretem. Mondjuk ebben a legutóbbi kettő pont benne van, meg egyet még biztosan tudok, tehát az legalább három, de most itt nem a szám a lényeg.
Szóval miután megírtam, nagyon megörültem. Elszavaltam öcsémnek (és Marine-nak, ugyanis ő is ott volt, azonban attól tartok, hogy nem sokat érthetett belőle...) - persze csak az óra után.
Ma egyébiránt az összes óra kész kínszenvedés volt. Oly mértékig fáradt voltam, hogy ihaj és csuhaj.
Órák után meg elmentünk focizni. A múltkori kudarc után inkább nem próbálom leírni, hogy kik voltak ott - részben a múltkoriak, meg pár más régi és új diák. Ez azzal is járt, hogy kicsit erősödött a játék. Most nem is ment olyan jól: részben azért, mert vigyáztam a könyökömre, részben meg azért, mert kis ügyetlen fiúcska vagyok. Azért egy-két kötényt kiosztottam.
Foci után hazajöttünk Levennel. Megvacsorázunk, de olykor már komolyan úgy éreztem, hogy egyszercsak előrebicsaklik a fejem és "belealszom" a tányérba. Hatalmas szerencse azonban, hogy ez nem történt meg, így a táplálkozás csöndes percei után elvonultam, hogy megírjam naplómat. Közben nővérkém hívott, így neki is elszavaltam legújabb szerzeményemet, majd belevetettem magam napom újraemésztésébe.
Most azt hiszem, hogy nekiülök írni. Sziasztok!