Nagyon rosszul vagyok. Azt hiszem. Pedig most épp vidámnak kéne lennem. Nagyon vidámnak. A nyelvvizsgám megvan, holnap megyünk osztálykirándulni... Szóval minden rendben van. Igaz, Móricztól el kéne olvasni a Rokonok c. művet, ami annyira nem csábít (sajnos láttam megfilmesítve és így nem olyan izgalmas a dolog. Mindig a színészek arca ugrik be... De azt hiszem, ismeritek ezt az érzést...), de ezt még túl lehet élni.
Viszont ma beszéltem. És azt hiszem, hogy megijedtem. Jó ideje motoszkál bennem ez a félelem és bár néha-néha komolyabban előtört belőlem, igyekeztem elnyomni.
De most ... Én nem akarom. Nagyon nem. Elrontottam mindent. Azt hiszem. Még régen. Most pedig... Nézhetem, hogy milyen hatásai vannak annak, amit tettem. Milyen hatásaim vannak... Pedig én igazán nem így terveztem. Azt szeretném, ha visszaugorhatnék az időben és mindent megváltoztathatnék. Az biztos.
Olyan jó lenne minden. És egyszerű. Végtelenül egyszerű. És pompásan érezném magam. Nagyszerűen.
Amikor az ember ... olyan, mint én voltam, akkor nem tud semmit. Nem mintha most bármit is tudnék... De ennél azért talán egy picit többet. Legalábbis visszafelé nézve. Visszafelé nézve látom azt, amit akkor nem. Azt, hogy az embernek néha el kell hinnie, ami egyértelmű.
Íme a hitetlenek ajándéka...
Most mi a helyzet? Az, hogy ég a mellkasom, és valami furcsa érzés van a fejemben. Olyan, mint amikor ... nem is tudom pontosan.
Azért könyörgök, hogy bárcsak most látnám rosszul a dolgokat. Mint akkor. Persze én is bizonytalan voltam, így azt sem tudtam, hogy szeretném-e látni, vagy sem. Most viszont biztos voltam benne, hogy nem akarom látni... és mégis. Mégis úgy érzem, hogy itt van.
Azt hittem, hogy elfelejtettem. Azt reméltem, hogy ő is elfelejtette. Azt reméltem, hogy történik valami, ami végleg kitörli a fejemből. Mert igazából fogalmam sem volt akkor arról, hogy bennem mi van. Most viszont olyat érzek, ami akkor biztosan nem volt meg. Még nem kerített hatalmába, de itt van...
Most csupán rám nézett. Most csupán végigsimított arcomon ez a különös érzés. És én úgy érzem, hogy széjjelszakadok.
A szemébe néztem. Persze nem vagyok komoly, soha nem is voltam. De vele tudok beszélgetni. Minden megtörtént eset ellenére ő az egyik biztos pont az életemben. Én hülye meg...
És pont így... Talán őt láttam benne? Vagy valami ilyesmi?... Nem. Ez marhaság. Ez önmentegetés. Bolond voltam. Kötöznivaló bolond. És ha ez akkor még nem lett volna elég, tetéztem ezt. Visszafordíthatatlanná tettem. Hiteltelenné, hazuggá váltam.
A szemébe néztem. Könnyet láttam, vagy az én szemem rossz. Nevetett. Pedig annyira nem volt mókás a helyzet. A hangja tényleg olyan erőltetett volt, vagy ez is csak a képzeletem szüleménye? Vajon nem csak azért nevetett, hogy ne sírjon?...
Istenem, de bolond vagyok...
