Hát igen. Mostanában elég furcsán érzem magam. Már rég nem írtam verseket. Olyanokat pedig, amit én jónak tartanék, még régebben. Most pedig megint írni kezdtem.

Hogy miért? Csupán azért, mert úgy érzem, hogy verseimre több volna a kereslet? Vagy mert mostanában verseket olvastam? Vagy azért, mert most jött meg a nagybetűs Ihlet?...

Verseket írtam. Egy-kettő még tetszik is. Persze elég bugyután hasonló az összes ritmusa (ami szerintem stimmel, legalábbis szótagszámra, nekem meg azon felül is), de legalább írok. Mert régebben ezeket (az érzéseket) megírtam valami furcsa novellában, aminek pedig ... se íze se bűze.

Szóval ez történt. Megint van ihletem. Magamban néha versben beszélek, jegyzeteket készítek, amiket soha nem fogok felhasználni, ... élem a kis világomat.

Végül is, az embert is meg lehet így határozni. Persze nagyon sután is hangzik. Majdnem kitöröltem. Csak már nincs kedvem gondolkodni, hogy mit írhatnék helyette. Rossz hozzáállás. Talán Gerlóczy Márton regénye fertőzött meg ezzel az életundorral. Komolyan mondom, mintha őt olvasnám.

Szóval az ember. Kereslet az van. Mindig. Ember az mindig kell. Kinek erre, kinek arra. Most épp az Édes Annát olvasom. Kötelező. Azt hiszem, tetszik. Bár nem tudom, hogy azért-e, mert szeretem Kosztolányit (bár ezt sem tudom meghatározni, hogy miért... Nem is ismerek tőle olyan sok mindent) és előre eldöntöttem, hogy tetszeni fog. Mindenesetre nem rossz.

Az ember eladható és mindenki el is adja magát. Persze nem a pórias értelemben, de azért mindenki eladja magát. A kérdés csak az, hogy mi a meghatározó: hogy a csoport, ahova tartozunk, vagy tartozni szeretnénk, azért vágyaink célja, mert úgy érezzük, hogy hasonlóak vagyunk és eleve úgy viselkedünk, mint ők, vagy van egy álmunk egy közösségről, ahova tartozni szeretnénk és ezért felvesszük e társaság tagjainak szokásait, hogy "bevegyenek a buliba"...

Most kicsit csapongok. Mint valami lökött bogár. Nekimegy a falnak, nagyot koppan akkor,  azután elhallgat. De most még azért mondok egy-két kevésbé érdekes dolgot.

Ma voltam vezetni. Remélem elsőre átmegyek majd a vizsgán. Ha jó napom van, képes vagyok rá, ha azonban fáradtabb, figyelmetlenebb vagyok, akkor mindenki vigyázzon az utamból, beleértve az autót is, amit vezetek. Persze nem ilyen siralmas a helyzet, de így jobban hangzik. Igazából egész jól esik vezetni. Ha épp megértem, hogy az oktató mire gondol, meg észreveszem a gyalogátkelőt, stop-táblát, sebességhatárt.

Ha meglesz a jogsim, úgysem fogok vezetni. Felesleges. Csak legyen meg a papír és onnantól egy gondja az Életnek ki van pipálva.

Mindenki attól fél, hogy közhelyes lesz. És így válik mindenki közhelyessé.

Ez marha jó. Ez direkt egy aforizma. Csak egyáltalán nem illik ide és semmi értelme.

(De legalább a zene kellemes.)

Most, hogy önmagammal vitázva összefüggéstelen mondatokat írok, úgy érezhetem magam, mint valami igazi posztmodern kortárs író. Persze ez sem igaz, mert a kultúrám nem terjed a posztmodern írók ismeretéig. Illetve többek közt a fentieket sem ismerem. Meg ha az a veszély fenyeget, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljek velük, akkor sikoltófrászt kapva menekülök.

Ma coopert futottunk, holnap pedig főpróba lesz, hétvégén pedig előadás. Jól hangzik. Emellett SG-s felmérő is lesz, meg egy buli, amiről még mindig nem tudom, hogy elmegyek-é. Két előadás közt nem biztos, hogy a legjobb, de persze egyik barátomat sem volna jó megbántani azzal, hogy kihagyom a születésnapját. Szóval valószínűleg menni fogok. De hogy a jövetel hogy lesz, arról fogalmam sincs. Pláne, hogy pesten túl nem jár a hév, a pótlóbuszokkal meg soha sem voltam jóban.

Igazából már nincs több mondanivalóm, meg enni is kéne lassan, de nehéz itt hagyni a gépet. Ha majd szülő leszek, könyörögni fogok, hogy ne kelljen a képernyővel versenyeznem a gyermekeim figyelméért, mert az borzasztó lehet. Persze most nincsenek itthon a szülők. Csak eszembe jutott. Furcsa, hogy érzem, hogy rossz vagyok és nem akarok rajta változtatni. Megmagyarázom, hogy mindenki rossz.

Csak lövöldözöm bele tetejetlen gondolataim vak nyilait az éterbe és várom, hogy történjen valami (közben ismét egy kellemes szám szól a hangszóróból). Nem is tudom. Beszélgetni viszont nincs kedvem. Vagy erőm?...

Nem is tudom. Most olyan idegennek érzek mindent. A tárgyakat, amiket használok, az ételt, amit megeszek, a disznóólat, ami pár éve átvette a hatalmát a szobám felett és azóta megállíthatatlanul terjeszkedik. Igazából a testvérkéim szobái mind jobban néznek ki. De ez persze lényegtelen, mert nem a szobán múlik, hanem a tulajdonosán.

Na jó. Most már így is sok marhaságot írtam, azt hiszem elég lesz.

Kereslet és kínálat. Hát igen, kissé elkalandoztam...