Tudom, ez elég ostobán hangzik. De végül is nyolc év évgére kell lassan pontot tenni. Mielőtt még bárki is meglepődne, ez nem valami elkésett politikai "na-most-én-majd-jól-megmondom-mindenkinek-hogy-akkor-is-én-tudom-jobban" jellegű írás lesz. Azt most hagyjuk másokra...

Igaz, hogy még alig haladtunk el a hetedik születésnapunk mellett kedves osztályunkkal, a vég egyre közeledik. Már eltelt lassan másfél hónap. Ha pedig belegondolunk abba, hogy az iskolában az év napjainak kevesebb, mint felét töltjük, akkor még borzasztóbban hangzik az egész. Persze, félreértés ne essék, nem siratom, hogy ilyen keveset kell iskolába járni. Sőt, nagyon örülök, hogy nyáron van nyáriszünet, ráadásul hosszabb, mint például a szomszédban, az osztrákoknál; de azért mégis csak...

Szóval megállíthatatlanul (persze ez nézet kérdése) robogunk a szalagavató, a ballagás meg az érettségik felé és hipp-hopp már egyetemen is vagyunk - jobb esetben. Közben pedig a dolgok történnek: forgalmi vizsga, előrehozott érettségi, OKTV, színdarab, no meg persze a szalagavató, hogy csak az első félévet említsem. Mindemellett azonban gondolni kell a közelgő végre is.

Az ember ugyanis ellustul. Nyolc (tudom, még alig több, mint hét...) év alatt az ember megszokja, hogy egy kedves kis közösségben van, mindenki nagyon szeret mindenkit, nem kell ismerkedni, beilleszkedni és hasonlók. Én különösen, mert nekem - szerintem - elég hosszú idő kell, hogy úgy érezzem, hogy valahol otthon vagyok. És onnan pedig nem akarom kirobbanttatni magamat.

Azt hiszem, hogy ennyi idő alatt szereztem egy két barátot, akik nagyon hiányozni fognak. Az osztályon kívül is persze. És biztos, hogy sokukkal közülük meg fog szakadni a kapcsolat (mert a közhiedelemmel ellentétben van élet a facérbookon túl is - csak esetleg kissé perifériára szorult. A különböző bulikat, pályázatokat, találkozókat és még ezer féle más, baráti körtől független eseményt és lehetőséget csak ott lehet elérni. De azért sem...).

Mostanság pedig - és az egész dolgot erre a központi gondolatra alapoztam - azt vettem észre magamon, hogy elkezdtem elvarrni a szálakat. Persze azt hiszem, hogy ez nem csupán az utolsó év hatása - sőt! -, de ami igaz, igaz.

És természetesen kiderült az is, hogy ami legjobban nyomott - történt ... hát jó rég. Három-négy éve -, arra az - általam megbántottnak hitt illető nem is emlékezett.

Igazából azt még nem tudom, hogy ez jó-e vagy rossz. Az biztos, hogy sokszor könyörögtem, hogy ne emlékezzen. Ami jó a dologban, az az, hogy a blogomat biztosan nem olvassa (habár azt hiszem, hogy az oldal inditása után egyszer elmondtam neki a címét, de szerencsére nem tett benne mély benyomást). De hogy mi lett volna, ha emlékszik rá... Na, az még persze megint egy jó kis beszélgetés lett volna. De mivel ez az eset nem áll fönt, az azt jelenti, hogy csak én éreztem bántónak, amit tettem.

Na, de erre nem is érdemes töb szót vesztegetni. A fejemben még úgyis fog egy ideig kavarogni az egész.

Azonban addig is be kéne fejezni a dolgokat, amiket elkezdtem. Gimnázium után pedig?... Vár a nagyvilág... Dolog az van bőven...