Az ember hő nélkül szobor
csupán; ábránd, botor
álom.
Várom,
látom
messze tekintve
s a távolba intve.
Hideg hús mint a hentesnél,
nem több ő puszta testnél.
Kihűlt, semmi sem hozza vissza,
míg az élet vizét nem issza
mit elrejt a hegy mögötti kékség
alatt terülő ősi mélység.
Menj szobor, ne lássalak többet
míg orrod, az a töppedt
kitüremkedés arcod közepén
élővé lesz a vég közelén.
Vagy merülj a hideg földbe
a gyökér közé a kőbe.
El, el! Én már elmegyek:
várnak a kéklő szép hegyek.