Na, ma teljesen elpattant az agyam. Persze ez részben a fáradtságnak is köszönhető, de valljuk be, ez a legkisebb összetevő.
Ma, amellett, hogy folyamatosan félálomban léteztem, írtam egy-két verset, versikét, meg rímben gondolkodtam, de ez sem segített túl sokat. A napom eddigi vége pedig behúzta a pont alá az i-t... És akkor még nem is tettem hozzá, hogy ma idejön a fél osztály hozzánk (ez nem jelent sok embert, tekintve, hogy az osztálylétszám a(z egyik?) legalacsonyabb a suliban), hogy kalácsot süssünk a tanároknak. Ezt a pár órát végig kell tudni vigyorogjam, hogy aztán békésen zuhanhassak ágyamba, kevésbé békés gondolatokkal.
Szóval kissé kiborultam. Mint a bili, amiben az utolsó csepp volt a pohárban a tiszta víz. Kis képzavar. De ez most már belefér.
Igazából egy csomó mindent le akartam írni, de mindentől elment a kedvem. Pedig útban hazafelé végig ezt írtam magamban. De inkább hagyjuk... Még a végén valami csúnyát mondanék. Mint ahogy élőszóban ezt (bár azt hiszem, nem volna teljesen hamis azt állítanom, hogy), bár nem szokásom, de meg is tettem.
Olyan nyugodtan és békésen teltek napjaim. És akkor most ez tényleg kellett?! Mi a szösznek?! Erre a helyzetre mondaná kiváló matektanárom, hogy először gondolkodj, aztán maradj csöndben.
