Nagy puszták vettek körül, s a Te emléked
Helyzetek és mesék, amit mondtam Néked
És ezer és ezer tűnő furcsa árnyék
Ami hozzád kapcsol, amit tőled várnék
De Te elfelejtesz, elhagytál már végleg
Arcod elfordítod, hogy le lásson még meg
Szemem, bármilyen módon is szeretném
Hiába akarom, meg sose tehetném

Halovány kép maradt rólad, így emlékszem
Mikor fent és együtt sétáltunk a bércen
Vagy mikor fáradtan feküdtem a padon
Amíg tekintetem nyugodt egy alakon
Amint fölém hajolt, mosolyogva, kérdve
Akkor fél életem adtam volna érte
Vagy amikor egyszer, csak úgy beszélgettünk
Vajmi érdektelen dolgot fejtegettünk
Nevettünk vidáman, s az arcod figyeltem...

Most egyedül vagyok itt a nagy pusztában
Mint valami betyár egyes-egy magában
Hajszolom emléked, mint az a hon melegét
Ülve az ég alatt, felemelve fejét
A csillagnak mondja csöndes, bús imáját
Bár jóvátehetné ő a múlt hibáját

Én is így töprengek: vajon mit hibáztam
Mi lett, ami miatt végül így ráfáztam?
Most arra gondolok, mi lett volna, hogyha
A sors, mit mondottál, valóban úgy hozza:
Ismerjük meg egymást... Micsoda marhaság
Bűnös kétszínűség, képtelen durvaság
Hiszen tudod Te is, hogy ez mind álságos
És ami volt, helyzet, nem volt oly válságos
Amint cselekekvésed feltenni engedte
S szavaid után úgymond meglengette
Ötletedet, ami - valljuk mind be bátran -
Értelem nélküli, közel sem hibátlan.

Mire fel volt mindez? - folyton ezt kérdezem
Az Ég felé nézek, s tördelem a kezem
Mindez hihetetlen, hogyha nem indulat
Akkor mi értelem, ami ilyet mutat?
Nem értem tettedet, mit követtél velem
Nem értem, hogy mitől fordultál ellenem
Mert ha készakarva bárki rosszat tenne
Ennél jobb ötlete ellenem nem lenne

A dolog így bevált, örökre meglőttek
Felettem rossz kezek, íme, pálcát törtek
Most görnyedt a hátam, most megöregetem
S bárhogy gondolkodtam, bárhogy töprengettem
Még most se, sehogysem értem...

Hazudtam Neked. Most már bevallhatom
Hibát követtem el s vissza nem vonhatom
Akármit is mondtam, most az egyszer hidd el
Hozzád hasonlóhoz a Sors még nem vitt el
Lassú voltam, igen, s el is tévelyedtem
Világ sok fényétől én elémelyedtem
De most tisztán látok, oh, de most már késő
Az én kő szívemnek nekiront a véső
És fúrja-faragja, míg csak apró darab
Abból, ami voltam, végül ennyi marad.

Bocsáss meg. Bár ezt már későn mondom
S igaz is, nem Tied, hanem az én gondom
Csak ennyi eszem volt, minden léptem vétek
Hisz temérdek dolog, mind amit nem értek
De egyet tudok már, ha mindnek vége lesz
Ez tart engem fogva, és többé nem ereszt
Bárhogy is próbálok, elszökni nem tudok
Csak egyetlen egyet mondhatok, én tulok:
Nagyon hiányzol.