Harmincnyolc éves volt. És tudta, hogy harmincnyolc éves. Seszínű haja volt, így nem látszott meg rajta nagyon, de őszült. Szemüveget viselt. Termete átlagos, talán az átlagnál kissé magasabb volt. Bár tudatosan étkezett, anélkül sem volt hízásra hajlamos, annak ellenére, hogy viszonylag erőteljes alkattal rendelkezett. Az öltözködéséből szűkös pénztárcára és rossz színérzékre lehetett következtetni. Mindig magassarkúban járt, holott nagyon esetlenül mozgott benne. Mikor ismerősei ezt udvariasan szóvátették, azt felelte, hogy számára ez a legkényelmesebb. Holott törte a lábát és lábujjai egymásra csúszva szorongtak a cipőjében. Minden reggelt kávéval és egy fél margarinos kiflivel indított, mert azt hallotta, hogy a vaj nem egészséges. Az ebédet a munkahelyén fogyasztotta el, hús nélkül. Vacsorára zöldségsalátát és kefírt evett. Vegetáriánus volt. És egyedülálló.

Harmincnyolc éves volt, és tudta, hogy harmincnyolc éves. Az arca kissé már ráncosodott, elsősorban a szeme környékén. Ezt persze próbálta különböző alapozókkal és festékekkel eltűntetni, de a figyelmesebb tekintetek elől nem menekülhetett el. Kovács Ilonának hívták. Vagy ahogy munkahelyén szólították: Ilonka néni.

Kovács Ilona óvónő volt, egy, a lakásától nagyjából negyed órás sétára található óvodában. Mindig gyalog járt, még rossz időben is. Amikor esett az eső, esernyővel. Télen is szoknyát viselt, kizárólag olyat, ami bőven térd alá ért. Nem volt autója és jogosítványa sem. Ha valahova el kellett utaznia, akkor tömegközlekedéssel ment. Nem volt bérlete, ugyanis volt egy bolt a háztömb aljában, ahol lakott, így nem kellett rendszeresen nagy távolságra mennie. Ez alól csupán az a havi egy alkalom volt kivétel, amikor beteg édesanyját látogatta meg a város túlsó felében található kórházban. Ilyenkor jegyet vett és lyukasztott.

Kovács Ilona egy óvodában dolgozott, mint óvonő. Egy napon, amikor az őszben már jócskán benne járt az idő, Kovács Ilona elindult otthonról. Fejére kalapot tett, majd könyökhajlatába akasztotta az esernyőt és kinyitotta a bejárati ajtót. Nem esett, de a rádióban bemondták, hogy délután kisebb záporra lehet számítani. Kovács Ilona esténként mindig rádiót hallgatott.

Becsukta maga mögött az ajtót, majd bezárta. A kulcsot kétszer fordította el a zárban. Kovács Ilona mindig kettőre zárta az ajtót. Lesietett a lépcsőn és kilépett a szabadba. Az ég felhős volt. Kovács Ilona egy alig észlelhető fejbiccentéssel konstatálta, hogy helyesen tette, hogy magával hozta az esernyőt is.

Az óvodába tizennégy és fél perc alatt ért be. Levette kabátját és beakasztotta a fogasra, majd a szekrény mellett álló tükörben szemrevételezte arcát. A kinti hűvös széltől arca piros volt. Megigazította a haját. Leült az óvónői szobába és várt.

Tiszai Etelka öt éves volt. Szőke volt és kék szemű. Mindig mosolygott és mindenki szerette. Szeretett rajzolni és énekelni. A piros volt a kedvenc színe és már várta az iskolát. Három testvére volt. A legidősebb, Virág harmadikos volt, bátyja, Marci elsős, húga, Janka pedig egyéves. Etelka mind a mind a három testvérét szerette, de legjobban kishúgát, aki nagyon szépen mosolygott és sokat nevetett. Etelka még akkor is szerette Jankát, amikor az bömbölt, és amikor Etelka föléhajolt, hogy megvigasztalja, Janka megcibálta nővérének hosszú, aranyszőke haját, amit Etelka nagyon szeretett fésülni. Minden nap kétszer fésülte meg a haját, egyszer reggel, mielőtt elment volna az óvodába és egyszer este, mielőtt édesanyja és édesapja lefektette volna.

Etelka azon a napon, délután a kiságyában aludt. Nyugodtan szuszogott, pirospozsgás, kissé pufók arcán félmosoly jelent meg halványan. Szépet álmodhatott. A szája kissé kinyílt és a párnára kicsöppent Etelka nyála. A szoba, ahol feküdt, szuszogó óvodásokkal volt tele. Tizenheten voltak, de Misi, aki Etelkától két ágyra szokott feküdni, most nem volt az óvodában, mert bárányhimlős lett. Etelka már volt bárányhimlős, még két évvel ezelőtt.

Etelka nagyon mélyen aludt. Olyannyira, hogy nem vette észre, hogy Kovács Ilona, vagy ahogy Etelka szólította a Körte csoportban, Ilonka néni, belépett a szobába. A többi óvonő a másik szobában beszélgetett.

Kovács Ilona körbenézett a termen, majd odalépett Etelka ágyához és óvatosan leült mellé. Hosszasan, jó egy percig nézte a halkan szuszogó kislányt. Az ágy jobb szélén ült. A bal kezével végigcirógatta a lány arcát és kisöpörte az arcából hosszú, aranyszőke haját. Etelka még mindig mosolygott. Szépet álmodhatott.

Kovács Ilona ekkor felemelte jobb kezét és a késsel, amit a konyháról hozott el, ledöfte a kislányt.