Az utóbbi hét kissé sűrű volt. Minden nap éjfél után feküdtem le, ami elég jónak mondható. Mármint persze itt az a kérdés, hogy milyen szempontból? Kicsiny gyermekkoromban mindig valami áhitattal vegyes csodálattal tekintettem a későn való lefekvésre. Úgy éreztem, hogy az olyan "nagyos" dolog. Azután felcseperedtem és rájöttem, hogy semmi izgalmas nincs benne. Utána csak fáradt lesz az ember, meg amúgy is: mit csináljak annyi ideig? Mindig is csodálkoztam azokon a barátaimon, ismerőseimen, akik azt mondták, hogy hú, hajnali kettőig tanultak. Na de kérem! Hajnali kettőig? Középiskolában?! Nem is értettem a dolgot. Én inkább lefeküdtem korán, azután pedig legutoljára keltem fel a családból. Nemhogy felkeljek hajnalban, mint más ismerőseim, és akkor írjak leckét... Szóval sokat alvó vagyok. Mármint sokat fekvő. Az alvással meg... azt hiszem, hogy alvászavaraim vannak. Vagy valami ilyesmi. Nem tudom, hogy ilyen komolyan kell-e megfogalmazni, de az biztos, hogy többnyire nagyon nehezen alszom el. Túl sokat agyalok, ráadásul hülyeségeken. Na, de ezzel már túl messzire szaladtunk.
Szóval ezen a héten teljesen szét voltam esve, ám szerencsére még semmi komoly nem történt. Írtam egy matek emeltet, duplaórán (élesben hála az égnek kicsit több időm lesz majd... meg remélem, hogy felkészültebb is leszek...). Ugyanis emeltezni fogok matekból. Nagyjából már egy hete eldöntöttem. Mer'kell. Angela. Na, hagyjuk, ez rossz és amúgy is sokat szoktam mondani. Szóval írtam egy emeltet, amit 80% fölé kéne írnom. És szerencsésen elértem 51,5%-ot, ami siralmas eredmény. Bár még a tanárnő is ezt mondta, hogy voltak benne olyan feladatok, amik nem is számítanak érettségikövetelménynek. Szóval kicsit fellélegeztem. Meg arra is, hogy 50% fölé írtam. Miután beadtam, azon gondolkodtam, hogy a 20 meglesz-e. Kicsit ellustultam matekon. Miután eddig középre készültem, úgy éreztem, hogy mivel jelenlegi tudásom elegendő ahhoz, hogy egy duplaórán egy középszintű sort 100%-ra írjak, nem lesz nagy bajom. De lett. Bár mondjuk ami emelt szintű sort kaptam tegnap, azt legalább mind meg tudtam oldani. Többnyire jól is. Az talán már a kuriózus 80%-ot is eléri. Vagy nem...
Emellett próbáltam verset írni, de egyszerűen képtelen vagyok. Már a legutóbbi pár versem is olyan lett (és amiket én amatőr és botor módon közzé is tettem), hogy már első olvasásra is a kardbadőlés volt az első öltetem. Annyira közhelyes és hülye dolgokat írok, hogy rossz belegondolni is. Pláne most, hogy József Attilát vesszük. Ilyenkor az ember úgy érzi, hogy lerakja a pennát meg a pergament és a haját tépi, hogy miért is próbált meg valaha is írni. Úgysincsen semmi értelme, mert amit le szeretnék írni, azt más már jóval előbb és sokkal szebben leírta.
Szóval kicsit az átlagostól eltérően magam alatt vagyok. De legalább így van kire felnéznem...
Úgyis mindig azt mondják, hogy mindenkit lenézek. És persze ezt szomorú és megbántott arccal közlik. Én meg erre mit mondjak? Ha azt mondom, hogy nem, akkor semmi hatása. Még az is jobb, ha elkezdek ironizálni és azt mondom, hogy hogyne, én valóban mindenkit lenézek és gyűlölök.
Amúgy ma nagyon nagy valószínűséggel elkövettem életem eddigi legfurább tettét.
Szóval azért maradtam fent sokáig mostanában, mert ... űűűűha.... ezt nem is tudom, hogy leírjam-e ide. Egyre bizonytalanabb vagyok. Szóval... Á, hagyjuk... Szóval irkásztam és ezért. Meg is változtatom a címet, mert igazából az egészet emiatt írtam, csak aztán annyit késleltettem a szerkezetet, hogy a lényeg ím, kimarad.
Szóval mondjuk legyen vége. Itt.
