Nem is tudom hol is kezdjem. Jóformán arra sem emlékszem, amikor abbahagytam. Mindenesetre azóta temérdek dolog történt. Kissé rövidített verzió következik, ugyanis különben nagyon hosszú lenne. Most egy rózsaszínesített verziót fogok itt lefesteni:

Szóval eljött a szalagavató napja. Táncoltunk és mindenki tapsolt. Juppijé. És állítólag jó volt. Még egy olyan ember is megdicsért, aki engem nem is szeret. Állítólag. Mert aki ezt átadta, nem mondta meg, hogy kiről van szó, csak annyit, hogy nem rajong értem. Szóval az is lehet, hogy jól átvert. Persze az osztálytáncot egyszer elrontottam, meg a keringőt végigdumáltam. Ami csúnya dolog. De hát azt szokás mondani, hogy mi kell élvezzük.

Utána after, ami fölött üljön a feledés homálya. Másnap születésnapi nagy evészet. Nagymamám hetven, én meg tizennyolc. Jól hangzik, mi? A világ minden bizonnyal egyik legjobb pizzériájában. És finom volt. Ott volt a nagycsalád fele, meg keresztszülém és családja. Utána öccsömmel meg jóanyámmal elmentünk moziba, hogy megnézzük a Király beszéde című filmet. De a jegy elfogyott. Helyette beültünk valami hatodosztályú vacak történelmi fantasyre, amiben maga a sátán akarta fekélybe borítani az egész földet. De Nicolas Cage, bár meghalt - egy idő után -, előtte viszont szerencsére megakadályozta mindezt.

Bár öccsömnek sokkal megengedőbb a filmes ízlése, még ő is elismerte, hogy a film finoman szólva sem érte meg. A boszorkányvadász, vagy valami ilyesmi címe van. Ha kaptok valakitől egy ingyenjegyet, ÉGESSÉTEK EL! Vagy a jegyet, vagy azt, aki adja...

Otthon egy meglepetés-buli várt, temérdek emberrel. Ez volt életem első meglepetésbulija. Meglepő volt, annyi szent. Szóval jól sikerült, innen is csók kedves nővérkémnek, meg öccsömnek.

Utána pedig nagy alvás és nekirontani a törinek. Az az érzésem, hogy az, hogy még versenyben vagyok, viszonylag magas pontszámmal, mindössze valami csodás véletlennek köszönhető. Ugyanis vajmi keveset tudok. Blöffölni azonban annál jobban. Amikor viszont neki kellett állni ennek a dolognak, álmatlan éjszakákat töltöttem vele (persze ez túlzás), hogy attól rettegjek, hogy hogyan fogom megütni a húsz oldalas limitet., Az olvasás része egyszerűbb volt. Csak olvasni kellett. A jegyzetelés már rosszabb - abba is hagytam. Egy idő után. Ami pedig a mélypont: kezdj el írni valamit. De megtört a jég és elkezdtem ontani az oldalakat.

Az iskola is elég volt ezekben a hetekben. Egyre kevesebb időt töltöttem a tanórákon, s egyre többet a könyvtárban. Nagyon jó volt. Az utolsó pár napban már csak matekra jártam be. Mert az ugye kell... Mint egy falat kenyér...

Meg jártam más könyvtárakban is: a Fővárosi Szabó Ervin központi könyvtárában. ez egy szép könyvtár. Furcsa, hogy bár kicsiny gyermekkoromban többször is indultam könyvtárhasználati versenyen, végül hogy eltávolodtam e szent helyektől. Meg általában az olvasástól. Elkezdtem írni, és ráuntam az olvasásra. Ami persze nem jó. Most természetesen pótoltam egy kicsit, a gusztustalanabb részéből - szakirodalomból. Közjogi viták. Jogtörténet. Undorító. Egy idő után már émelygés fogott el a kiegyezés, meg Deák nevétől.

És voltam az Országgyűlési Könyvtárban is. Gyönyörű. És amikor első alkalommal eljöttem este, már besötétedett. Én pedig sétáltam le a Parlament lépcsőin, velem szemben a Duna, a kivilágított hidak és épületek. Nagyszerű. Nem tudom fokozni.

Persze a bejutás ennél keményebb volt: a bejelentkezéshez be kell telefonálni, személyiszámot bemondani, a bejáratnál szintén ott áll a kiskatona, berádióz az épületbe, s csak akkor enged be, ha az ájdentitid bent van a rendszerben. Nagyon komoly procedúra.

De még ennél is jobb volt, ami a héven történt. Egy részeg fazon magyarázott ott a nagyközönségnek, megsárgult, hosszú hajjal, egy benyomott dugójú pocsék borral a kezében. Egy fiatalembertől telefont kért. Örökbe. Egy mobiltelefonra kért pénzt. Még most is érzem azt a szagot, ami belengte, mikor odaesett a velem szemben lévő ülésre, hajával az arcomba csapva, úgy, hogy pár hajszála rajtam maradt.

Megkérdezte, hogy haragszom-e rá. Ugyanis volt egy pillanat (mögöttem ült eddig valamerre), amikor hátrafordultam (pedig sok ideig ellenálltam a kísértésnek), utána pedig igencsak lenézően fordultam el. Mondtam, hogy nem. Nehéz volt magázni őt.

Itt következett az est (pontosabban a kora délután) fénypontja: kijelentette, hogy ő egy kortárs költő. Persze a "Sors" úgy néz ki, rútul elbánt vele. Vagy az alkohol. Vagy mindkettő. Ki tudja? ....

Megsajnáltam. Egy doboz cigire való pénzt kért. A mobiltelefonról úgy tűnt lemondott. Én erre mondtam, hogy nem adok, mert a cigi rosszat tesz az egészségnek. Elég szürreálisan hangozhatott. Valamiért úgy nézhetek ki, mint aki dohányzik. Múltkor, amikor a sulitól elsétáltam a hévig, ami pedig nem több, mint két-háromszáz méter, ketten is odajöttek cigit "lejmolni". persze nem adtam.

A kortárs költő erre elkezdte szavalni egyik versét, bizonyítandó, hogy ő valóban egy kortárs költő. A hév közben kikötött Batthyány-tér állomáson és leszálltunk. Egy égő autóronccsal kezdődött a dolog, de volt ott minden, kilátástalanság, anyja után síró csecsemő, összefüggéstelen mondatok - egy igazi kortárs mű összetevői. Az utolsó az volt, hogy "lepetézik". Erre tisztán emlékszem. Azután otthagytam, az embertengerben. Kíváncsi vagyok, milyen lehetett fiatalon, reménytelien.

Ma elkezdtem a fejezetek összefésülését. A nehezebbel kezdtem - legalábbis azt hittem. Kiderült azonban, hogy a másikban olyan összevisszaság uralkodik, hogy miután az elsőt befejeztem, szinte sikoltófrászt kaptam az egymással ellentmondó tények, dátumok és nevek tömegétől. De hazajöttem, és itthon megoldottam az ügyet, a szöveg némi csonkításával. Nem is baj, úgyis biztos túllógtam. Most azt hiszem, harminchárom oldalam van, azonban ebben benne vannak a jegyzetek, amiket még ki köllene irtani a szövegből. Azután meg hujj-hujj hajrá, képeket bele és mehet a nyomtatás. Ja, igen. Képek. Az országgyűlési könyvtárban kezemben fogtam egy 1865-ös újság lapjait Báró Eötvös József Politikai Hetilapjának első számát. Illetve az egész első félévet, ugyanis egy kötetbe volt fűzve. Ez aztán időutazás. Meg szerettem volna nézni Deák húsvéti cikkét és májusi programját a Pesti Naplóból, előbbiről azonban csak fénymásolat volt, míg a másik pedig úgy megvolt rongálódva, hogy nem adták ki.

Az azonbanról jutott eszembe. Megnéztem a dolgozatomat, és arra a lehangoló felismerésre jutottam, hogy a tízezer-néhányszáz szóból száz "azonban". Azaz minden századik szó az, hogy azonban. Elég lelombozó... És akkor a "viszont"-okat nem is számoltam... (Bár abból feltehetőleg kevesebb van...). Remélem, hogy a szerkesztés alatt elhullott pár.

Amúgy egyik osztálytársam megállapította, hogy átlagosan és nagyjából hat és fél betűs egy szó a dolgozatomban. Szóval jó hosszú szavakat írok. Ami megint furcsa egy dolog. Na mindegy. Most megyek enni.