Későn keltem. Célom az volt, hogy háromnegyed tizenkettőre az iskolához érjek, így nyugodtan húztam az időt a felkelésig. Miután ez megtörtént, összekészülődtem, és -csomagoltam (étel, ital, EPG - azaz Egyéb Praktikus Dolgok - valamint a Dancellihez tartozó "vázpumpa" - ami nem azt jelenti, hogy a vázat kell vele felpumpálni, hanem hogy a váz két csöve közé illeszthető, így nem foglal helyet a táskámban) és nekilódultam az útnak. Sietősen tekertem, mert a rámolás kissé elhúzódott, de végül egészen korán értem az iskolához. Első perceim várakozással teltek, mígnem megérkezett Böbi - aki (bece)neve ellenére hímnemű - és Asztrik.
Útbaigazítottunk egy nénit, majd magunkat is: Budakalász felé indultunk. Amíg tekertünk, bemutatnám a túra során alkalmazott kerékpárokat: mindkét társam Mongoose Rockadile biciklit hajtott. Böbié eredeti, vagyis gyári felszereltségű darab, Asztriké pedig egy amolyan trekkinggé alakított (de 26"-os kerekű) volt. Enyém pedig a már fent említett álomszép Dancelli. Amíg ezt így elmondtam, megérkeztünk Pomázra, ahol NagyPé várt ránk Peugeot (szintén országúti) bringájával. Innen indult a tényleges túra, majdnem a tervezett 12 órai találkozóval. Bennem már volt ekkor egy tizes, az iskoláig, majd az onnan Pomázig tartó út miatt, de ezt akkor még érezni se lehetett. Elindultunk tehát, NagyPé bringájának ütemes nyöszörgés-kattogás dallamára.
A fent említett két zaj, az alant következő két okból (illetve forrásból) eredt: NagyPé hátsó kerekében "saccra" egy jó 2 centiméteres nyolcas volt, így a súrlódó fékpofa nyöszörgött. A kattogás helye pedig a hajtókar volt és bár az oka ismeretlen maradt, neve volt: ahogy Pé mondta, ez volt az ő "pedálfordulatszámmérője". Csobánkán tehát csaptunk egy centírozással egybekötött rövid pihenőt, majd továbbindultunk. Innentől kezdődtek a kis dombok, de ezt Böbi meg én még nem tudtuk, mivel ezen a mára már hagyományszerű túrán most vettünk részt először. (Azt azért meg kell jegyeznem, hogy a Zsigmond-napi Párkány túra tradíciója is mindössze most ünnepli első évfordulóját.)
Mint mondottam, Csobánka után kezdődtek a kis dombok. Apró dombocskák. Icipici buckák. Alig észrevehető göröngyök. Az emelkedők később következtek. De ezen a szinte teljesen lapos útvonalon is sikerült három részre szakadjunk: NagyPé meg Asztrik elhúztak, Böbi teljesen lemaradt, én pedig (bár szívesen mentem volna a sor elején, de gondoltam, hogy) szolidarítok Böbivel és a két "csapat" közt maradok: le sem maradva, de előre se törtetve. Végül aztán a dolog esélytelenségét látva megerőltettem magam és beértem a "szökevényeket" és felhívtam figyelmüket a lemaradozó társukra. Így lassulás következett. Böbi csakhamar meg is érkezett, így együtt folytattuk utunkat, további szétszakadozásoktól tarkítottan. Ilyen üzemmódban értük el Pilisszentkeresztet, ahova pihenőt terveztünk be. Asztrik és NagyPé természetesen megint előre vágtattak, de ők szerencsére tudták is az utat. Én meg mentem, mint a megveszekedett. Egy elágazásnál beelőzött egy országútis, egy olasz bringával, Campa szettel, így hát gondoltam, hogy húzatom magamat kicsit, meg meg is nézem a fickó biciklijét. Épp nekilódultam, amikor kiabálást hallottam hátam mögül. Peti és Asztrik az elágazás melletti terecskén ültek, ők szólongattak.
Keserédes szájízzel gurultam le hozzájuk, és dobtam le magamról a táskát. Már az emelkedős résznél jártunk. Megérkezett Böbi is. Kifújtuk magunkat, majd elindultunk tovább. Hosszú emelkedők következtek, amit nincs kedvem és ihletésem részletezni. Felértünk a csúcsra, azaz arra a helyre, ahol a legendás Pilis-csúcs túránkon először civilizációt értünk. De ez egy másik történet. Azonban ami közös: mindkét esetben nagyon örültünk e hely elérésének. Letelepedtünk itt is és pihentünk egy keveset, mielőtt elkezdtünk volna gurulni. Ittunk, és felvettünk egy melegebb réteget az izzadtságunk által okozott hideg ellen.
Elindultunk. Hihetetlen jó érzés volt gurulni, főleg az előző emelkedők után. Én pironkodva hátul maradtam (a bringám még kicsit új: ezzel a túrával avattam), de a sebességrekord-döntés így is megvolt: 64km/h. Sajnos azonban a lejtő véget ért. Kis síkmenet után befutottunk Esztergomba, ahonnan át a hídon, Dunán, határon eljutottunk Párkányba. Megérkeztünk...
Ültünk kicsit, majd ettünk egy fagyit és átmentünk egy boltba, aminek a nevét nem reklámozom, meg amúgy sem jut az eszembe, aztán elindultunk haza.
A sík részen hamar túl voltunk, azután magálltunk, szusszanni egyet az előbb még kellemes lejtőként, most viszont rémes emelkedőként előttünk magasodó hegy előtt. A tavalyi időrekord 3/4 óra volt, a cél pedig, hogy ezt megdöntsük. Pontban 2-kor indultunk, 50-55km-rel a lábunkban (kinek hogy). Az első részen megragadtam az alkalmat és amennyire tudtam, elhúztam. Nagyon rossz volt. Szüntelenül az órát bámultam és azon gondolkoztam, milyen távol lehetek és hogy mikor érnek be a többiek.
Ez utóbbi csakhamar be is következett. NagyPé és Asztrik voltak azok. Elhúztak mellettem, de gondoltam, hogy nem maradok le, ezért én is meghajtottam. Így mentünk hárman, mígnem Pé leszakadt. Ketten folytattuk tovább utunkat, csöndességbe burkolódzva. Aztán Asztrik törte meg a csendet, mikor egy jellegzetes tisztásra értünk:
- Tizennégy perc.
- Tudom - mondtam én, kilóméterórámat nézve.
- Ja te vagy az? Azt hittem, a NagyPé...
- Hát nem...
A beszélgetés még szórványosan és tőmondatokban folytatódott, mígnem úgy döntöttem, hogy lemaradok és így szóltam:
- Lemaradok.
Ismét egyedül róttam a métereket, előttem szinte karnyújtásnyira lévő, mégis messzeségbe vesző Asztrik. Egyszer még megpróbáltam beérni, de mire ez sikerült, kifogyott a szufla és ismét lemaradtam... Úgy éreztem, feladom. Szinte percenként néztem az órámat, azon gondolkodva, hogy az út hányad részénél járok. Hogy könnyebb legyen, dühömet és mentális energiáimat abban töltöttem ki, hogy magamban ocsmány szavakat mormolva tekertem felfelé. Egy ideig az volt a célom, hogy ne maradjak le jobban Asztriktól, aztán már az se érdekelt. Fel se nézve haladtam előre, már amennyiben a mozgásomat haladásnak lehet nevezni.
Fölfele minden ismerős volt, csak azt nem tudtam, hogy lejtőzésünk melyik részéről. Mikor a szerpentinhez értem, már nem láttam Asztrikot, se NagyPét, aki hozzám képest maradt le. A váltóm ugrált, mivel még nem állítottam be rendesen. Ez külön öröm volt, főképp mikor akkorákat kattant, hogy lecsúsztam a pedálról. Kellemetlen. Ekkortájt gondolkoztam el azon, hogy egyszerűbb volna leszállni és tolni. De nem. Akkor beérne NagyPé... Azt azért mégse akarhatom. Így nyeregben maradtam, egészen, amíg fel nem értem... Amíg végre fel nem értem...
Kegyetlen jó volt fent lenni és lenézni a ránk váró lejtőre. És ez csak a dolog egyik része volt. A másik az idő: 32 percet mentem. Bár Asztrik megelőzött (kb. 1 perccel), így is jobb időt futottam, mint a tavalyi csapat és nem is kevéssel. Nemsokára befutott NagyPé is, így hárman vártuk Böbit. Eközben Asztrik és NagyPé nyomták a "zenét" - telefonról. Egy mellettünk piknikező család el is menekült emiatt. Nem is csodálkoztam...
És végre befutott Böbi is, kb. 10 perces lemaradással. Mint utóbb kiderült, ő tolta is egy darabon, valamint megevett egy almát (ami állítólag legalább egy méteres átmérőjű volt...), emiatt késett ennyit. De megérkezett és ez volt a fő. Kicsit pihentünk, aztán folytattuk utunkat. Innen szinte csak lejtett az út. NagyPével előrementünk, egymást előzgetve, de az újabb sebességrekorddöntés elmaradt. Mivel azonban a lejtőzések alatt a többiek lemaradtak, kénytelenek voltunk megállni a csobánkai buszállomáson.
Hamarosan begurult Asztrik. Aztán vártunk... Azon kezdtünk gondolkodni, hogy Böbi ugye nem bukott... És vártunk... Szerencsére esés nem esett meg, így társunk is megérkezett. Elindultunk tehát utunk levezető szakaszán, Pomáz felé. Pomázon elváltunk Pétől, majd rövid kulacstöltés és ivás után megindultunk otthonunk, Budapest felé.
Az út további része nem tartogatott izgalmakat. Békásra érve elváltunk egymástól és mindenki ment haza. Hatra már otthon is voltam. Négy óra tiszta menetidő és 90 km. Jó kis nap volt...
