Nem is tudom, hogy miről írjak... Igazából ez némiképp olyan furcsa helyzet, mivel különleges ihletem nincsen, illetve volt, tegnap este, de lefeküdtem és kialudtam...
Ma viszont, amikor megláttam, hogy egyik cikkemhez olyan válasz érkezett, ami írásra buzdít, nem állhattam meg, hogy ne üljek le és próbáljak meg valamit. Hát igen... Ez a valódi Kereslet és kínálat. Mindenesetre ez elég erőteljesen meglegyezgette amúgy sem elhanyagolható hiúságomat.
A gond azonban az, hogy mostanában (azaz az utóbbi egy-két napban) nem írtam verseket. Nemrég azonban meghallgattam egy "frísztájlos" együttessel készített interjút, és annak ellenére, hogy régen nagyon nem szerettem ezt a zenei stílust, manapság kezdek hozzászokni, sőt, a fent belinkelt kisfilmecske arról is meggyőzött, hogy van egy-két értelmesebb előadó is. Ez persze most inkább lenézően hangzott, de tényleg felüdített, hogy az e zenei stílushoz tartozó művészek nem csupán azt tudják, amit az effajta csoporthoz tartozóknak tudnia kell, hanem kicsit többet (értsd: nem csak a menő szlenget nyomja, hanem közben fogalma van például a verslábakról).
Meg persze a másik dolog, hogy a színjátszós próbák is alkalomadtán szabadstílusú szabadverselésbe csapnak át, szóval ilyetén módon is közelebb kerültem a témához. Mindezek hatására, meg a tegnap esti ihletem hatására írtam egy két sort. A gond az, hogy tervezem, hogy egy verset kerekítek belőle, úgyhogy nem szabad sokat elárulnom... Bár igazából mindegy... Csak szavakat dobáltam egymás mellé. És úgysem fogom befejezni.
Amit az írással töltött idő alatt megtanultam, az az, hogy valamit vagy befejezek akkor, mikor épp ihletem van hozzá, vagy soha. Említhetném a regényemet, amiből még mindig csak két fejezet van kész (azután táborba mentem, majd megint írtam, azután színjátszós tábor és suli és vége volt az ihletemnek, meg a türelmemnek); esetleg beszélgetnék a Szentbeszéd 5.2-ről, amit nagyjából azóta ígérgetek, amióta a világ a világ, de még ezeken kívül is vannak rengetegen. Olyanok, amiket csak magamnak ígértem meg, vagy olyanok, amikhez jegyzetet készítettem, esetleg végigjátszottam magamban egy történetet, de már este volt és az ágyban feküdtem (álmatlan éjszakáimon sokszor megszáll az írhatnék, de már nem kelek fel), helyette csak leírtam a címet és amikor másnap megpróbáltam megismételni egy párbeszédet, üresnek, közhelyesnek, gyengének éreztem, vagy ami rosszabb, teljesen elfelejtettem az egészet! Így van ez A tükör túloldalán című novellámmal is. Félálomban megragadott egy érzés, de még ahhoz is lusta voltam, hogy jegyzeteljek és másnap, amikor felébredtem két dologra emlékeztem: a címére és azt, hogy előző este úgy éreztem, hogy az eddigi legjobb novellám... Szomorú, de ez van. És még sorolhatnám az ehhez hasonló eseteket.
De most ha már meglebegtettem a tegnap esti ihletet, leírom a szavakat. Hátha majd lesz belőle valami.
zöld föld ködlött föl ködmönöm mögött - zsörtölődő ördög-körök - zörgő hörgő csörgő
ablak alatt ragadt barna pamlag - randa maszlag
Szóval ennyit sikerült tegnap. Azután mély álomba merültem.
De most térjünk át egy kissé vidámabb témára:
Első pont: szünet van. Ez több szempontból is figyelemre méltó. Egyrészt, mivel anélkül, hogy a kis belső bioritmusom miatt aggódnék, nyugodt lélekkel ülök a gép előtt éjjel féltizenkettőkor. Persze néha a szülők szólnak, hogy lassan abbahagyhatnám, de most szünet van és ilyenkor kicsit még én is lazíthatok. Másrészt viszont temérdek időm van. Ebben csak az a szomorú, hogy látom, hogy mennyire nem tudok vele kezdeni semmit. Igazándiból törit kéne tanulnom. Már végigolvastam egy szakirodalmat, két könyvet meg jegyzeteket, de valahogy nem érzem magam eléggé motiváltnak. Valaki például jöhetne és adhatna jutalomfalatokat. De persze arra meg nincs szükség, hiszen adott esetben a konyhában találok valamit. Ha ételt nem is, akkor C-vitamint. Komolyan mondom, C-vitamin-mérgezésem lesz. Szerintem mostanság olyan adagokat nyomok be, ami egy lovat is megölne. Bár mondjuk azt érdemes hozzátennem, hogy míg öcsém beteg, addig én virulok, mint a vadalma (persze ilyenkor következik az, hogy éjszaka arra ébredek, hogy ráz a hideg és lázam van...).
Azonban most, hogy a könyveket végigolvastam, valahogy nem érzem magam úgy, hogy amiket elolvastam, azt meg is kéne tanulnom. Mert hiszen minek. Miután az OKTV helyezésem gyakorlatilag teljesen tárgytalan (év végén így is úgy is emelteznem kell), illetve mivel egy-két kétlábonjáró lexikonnal is összefutottam mostanában az esélytelenek és a közönyösek nyugalmával indulok. Csak az zavar, hogy az esetleges a várható rossz eredmény miatt jó kis fejmosást fogok kapni. A legideálisabb persze az volna, hogyha csont nélkül nagyon bőven továbbjutnék, vagy ha éppenhogycsaknem jutnék tovább. De ezek az én édes álmaim.
Mindenesetre most, hogy végigolvastam, amit akartam és semmi kedvem tanulni, mégis úgy érzem, hogy azért illene. És jó volna tudni azokat, amiket kéne tudni. Ám nem tanulok, csak semmit teszek. Mégpedig azért, hogy ne mondhassák azt, hogy "Ahá, szóval azért nem tanultál, mert ezt csináltad helyette?!"
Szóval a szünetem elég silány. Bár tegnap voltam egy koncerten, ami nagyon jó volt. Bátyám barátnője, Nóri, illetve még egy lány és két fiú az együttes és (Kányádi, Pilinszky és saját) verseket zenésítenek meg. Pontosabban ezt láthattuk tegnap. Utána egy kellemeset beszélgettünk páran, majd hazajöttünk.
Ma pedig ellébecoltam az időt, majd elmentem találkozni pár barátommal, akikkel ugyancsak hosszasan eldiskuráltunk, majd hazajöttem (ekkor már hét óra volt) és bambultam, meg egy osztálytársam által készített törijegyzetet olvastam el.
Na jó, most már tényleg mennem kell. Igazából semmi különöset nem írtam. Bocsánat. Holnap megpróbálok valami jobbat. Kéne szereznem valami múzsát. Most talán jól jönne. Lenne mire ellőnöm felesleges energiáimat.
