Fáradt vagyok. Nagyon fáradt.
Beköszöntött a szünet, én pedig elmenekültem. Messze mentem, oda, ahova azt hittem, hogy nem fognak követni a közelmúlt eseményei.
Amikor terveztem, hogy hogy is fog kinézni a téli szünetem, akkor már előre örültem, hogy odamehetek. Amikor azonban elindultunk, akkor az lebegett a szemem előtt, hogy ez legalább távol van. Milyen botor gondolat... Hogy egy jó élményt egy kellemetlen mennyire más színben mutat.
Igazából a dologban az a legrosszabb, hogy az ember nem akarja, hogy a rossz hangulata befolyásolja a környezetében lévőket. Nem akarja elrontani a viszontlátás örömét azzal, hogy a mosoly csak illendőnek tűnjön. Mert nem csak illendőségből mentem. Szerettem volna. Nagyon vágytam erre az utazásra. De mikor odaértem, már más járt az eszemben.
Sőt, utazás közben is, amint nagy pusztákon vágtunk keresztül. És ott is, amikor nyugovóra tértem. Nem aludtam, csak forgolódtam. Magamban vitáztam és igyekeztem fenntartani magamban az eszeveszett gyűlöletet, ami aznap fellángolt bennem, amikor minden rossz fordulatot vett. Persze voltak már ennek előjelei, de a dolog ott dőlt el végérvényesen.
De jó volt ott lenni. Felszabadító volt. Valamennyire sikerült elvonnom a figyelmemet. És persze jó volt azért is, mert ott lehettem. Ezzel megúszva többek közt a karácsonyi hajcihőt. Ez egy csúnya gondolat, de mégiscsak úgy vélem, hogy guszustalan, amit a Karácsonnyal műveltek.
Itthon is jó volt. Ajándékok alig voltak. Hála az Égnek. Csak együtt voltunk. Ami nagyon jó. Ennél jobb ajándék nincs Karácsonyra. Boldog békés együttlét.
Most itt ülök, és jobb híján egy képernyőnek sírom el fájdalmamat. Összezavarodtam. Összezavart az, hogy állandóan mosolygó arcot kell vágjak (vagy csak így akarok kinézni? Mosolyogva? Az elfojtásaim alapján nemsokára pofás kis pszichopata lesz belőlem. Vagy már most is az vagyok...). Összezavart az állandó színészkedés. Furcsa, mert az a néhány színdarab, amit olvastam és amiben szerepeltem, vagy rendeztem, olyan hatással van rám, hogy néha, ha nem figyelek, akkor az érzelmeim kiülnek az arcomra. Hatványozottan. Mintha csak a színpadon állnék és a szövegkönyvbe az volna írva, hogy "mosolyogva" vagy "letörten"...
Összezavart az, hogy nem tudom, mit akarok. Hogy tényleg meg akarok-e változni és mindenkivel ocsmányul szeretnék-e viselkedni, vagy pedig maradni szeretnék, amilyen most vagyok, esetleg valami teljesen más jellemet szeretnék kialakítani magamnak. Meg persze még bennem van minden, amit már jó rég óta ki szeretnék pusztítani magamból. A viták, amiket elképzelek, de soha nem válnak valóra. Vagy ha mégis, akkor megdermedek és a dolgok nem úgy zajlanak, ahogyan én terveztem. Ha pedig mégis, akkor kisül, hogy a terv volt rossz.
Nem tudom, milyen szeretnék lenni. Most mindenesetre kissé le vagyok lombozva. A büszkeségem és igazságérzetem (nagyobbik része) azt diktálja, hogy amit eddig tettem, az volt a helyes. Csak hát mást ír elő mindaz, amit tanultam. És persze hajlok is ez utóbbira, mert nagyon fárasztó rossznak lenni. Meg persze az sem szép, hogy olyanokon élem ki ezt az új jellememet, akik nem is tehetnek semmiről. Vagy legalábbis csak olyan átlagos, amit csináltak. Vagy valami olyan, ami betudható az illető személyek szerencsétlen szeleburdi személyiségének.
Tegnap előtt is elmentem egy születésnapra. És szándékosan kötekedni kezdtem. Persze olyan dologban, ami máskor is előjön és az álláspontomon nem változtattam, azonban gusztustalanul arrogáns voltam. Ami két szempontból etikátlan: egyrészt ugyebár a már fent nevezett okból, hogy nem ők tehetnek róla, másrészt pedig azért, mert miután elég hamar kiderült, hogy ők nem akarnak velem veszekedni, sőt, részben igazat adnak nekem és nem is feltétlenül volt meg az eszközkészletük arra, hogy tisztességesen védekezzenek (már amennyire lehet vagy érdemes a maró gúny és agresszió ellen védekezni). Úgyhogy előfordulhat, hogy pár embert megsértettem. És még azt sem mondhatom, hogy véletlenül. Mert teljesen szándékosan tettem. Meg akartam sérteni ebereket. Bosszút akartam állni.
De kin?...
Szóval megint rossz kisfiú voltam. Csak kérdés, hogy ilyen akarok-e maradni, vagy visszaváltozok a lelke legmélyén szinte giccsesen romantikus verziómhoz. Amiben mondjuk több dolog is taszít, és taszított akkor is, amikor az voltam. De ez majd kiderül.
Most mindenesetre fáj ez az egész szünet. Azt várom, hogy vége legyen és essek túl a szüneten és a töri oktv-n. Utána meg: lesz ami lesz. Például szalagavató. Meg a boldog születésnapom. Remélem egy fokkal azért fölülmúlja az "áldottbékés"-t...
