Hajjajj... Itt ülök a gép előtt és már megint sopánkodom. Már a kezdés is rossz. Pedig oly sok szép dolog történt velem az utóbbi időben. Tényleg. Például meglátogattuk édesapámat, aki épp Angliában dolgozik. Londonban. Magyarán Londonban töltöttünk (mármint családom egyes tagjaira vonatkozik a többesszám) néhány napot, ami egyszerűen hihetetlenül jó volt. Csak sajnos annyira le vagyok eresztve, hogy nem vagyok képes semmit sem csinálni.
Előbb törit próbáltam tanulni (holnap lesz egy kis plusztörim, amire elvileg tanulni kéne,) de nem ment. Megpróbáltam feltöltődni napi politikával, ami még ment is, de azután amikor megpróbáltam egy-két hosszabb cikket is elolvasni, kudarcot vallottam. Mindezek után írtam egy angol levelet bűbájos svájci ismerősömnek, akivel Oxfordban ismerkedtem meg. Ez például már teljesítmény, ugyanis az elején a levelet nem bírtam elolvasni, amit írt.
Képtelen vagyok írni. Linkelgethetnék régi bejegyzéseket, de lusta vagyok. Pedig jól hangzana állításaimat alátámasztani pár régi-új írással. De hagyjuk ezt most. Írok egy kicsit a mai napról. Csak ami lényeges. Londonról úgysem tudnék. Jó volt, higgyétek el, de most képtelen vagyok írni.
Amúgy remek terveim vannak. Még mielőtt nekiállnánk a mának. Kitaláltam magamnak, hogy ha majd esetlegesen kijutok Londonba, akkor indítok egy hírblogot. Vagy valamit. Persze teljesen függetlenül a rozmaringtól. Natürlich. Bár ezt meglátjuk. Mondjuk Löncsi-blog, vagy valami hasonló címmel. Na, az vicces lenne. Meg csomó jó dolog történt. Például élőben is láttam a két egyetemet, ahova jelentkeztem. Szóval minden remek.
De akkor: ma. Ma reggel hat húszkor keltem. És valahol egy körül feküdtem. Öt óra alvás, reggel foci - szegény béna csapatot aláztunk, így másodikak lettünk a bajnokságban, ha jól értem. Illetve eddig, mert még jönnek ilyen össze-vissza középdöntők, meg ilyenek, ami nem jó, de azért ezt a helyet megtartjuk.
Ma egyszer ettem. Igaz, közte volt egy kis szünet, amíg a második "fogás" elkészült. Ugyanis elkezdtem egy tál gabonapehellyel, csak a tészta meg lassan főtt (mármint a víz - értelemszerűen). A suli után angolom volt, ami tök jól ment, de még mindezek előtt (bocsánat a rendezetlenségért, csak gondoltam, hogy jobb, ha a lényegtelen dolgokat most gyorsan ledarálom, azután írok érdekesebbeket is, megszakítás és frányaságok nélkül) a suliban "gengeltem" egy ideig.
Az ebédlőben egy bűbájos lány odajött hozzám és súgva megkérdezett valamit, amit szerintem már nagyon sokan tudnak. És furcsa, mert annyiszor beszéltem erről, tényleg rengeteg embernek, és tudom, hogy lassan a fél iskola tudja, pedig ugye nekem semmi közöm nincs hozzá és nem szeretném, ha befolyásolná az életemet (marhaság... már így is befolyásolta...), de, azt hiszem, viszonylag jól "kezeltem a dolgot". Most azonban ez a kérdés e lánytól, illetve talán inkább az egész helyzet, ahogyan súgva megkérdezte a triviálisat, ... teljesen két vállra feküdtem. És tudom, hogy ott kellett volna maradni és mondani valami szépet és okosat a dologról, de nem tudtam. Örülök, hogy ott kibírtam szokványos és szinte személyes szeszélyeim közé tartozó bájos mosoly-vigyor-humor keverékkel elintézni, de ha tovább kellett volna beszélnem, azt hiszem, valakiben kárt tettem volna.
Úgyhogy kiültem az aulába és néztem magam elé. Azután odajöttek szépen sorban emberek. Kezdetben öccsöm bűbájos barátnője, aki épp elkezdett kikérdezni, csak sajnos olyan vontatottan s szakadozottan vagyok csupán képes előadni a legegyszerűbb pontjait is az életemnek (hát még a "bonyolultnak" nevezetteket!), hogy gyakorlatilag csak addig jutottam, hogy elismételtem azt, amit eddig is tudott. Ugyanis megérkezett öcsém. Ezután kicsit elvoltunk és bámultuk a táncolókat - pontosabban inkább csak én... Utána ők elmentek és egy másik bűbájos lány telepedett le mellém, akivel kicsit hülyéskedtünk, míg ismét visszatért öccsöm barátnője, aki megmutatta, hogy nála még a levél, vagy ahhoz hasonló nála van az egyik versem, amit azelőtt nagyjából egy hónappal írtam, mielőtt megadtam volna neki a blogom címét. No meg, ami sokak szerint az addigi legjobb versem (és azóta meg nem is igazán írtam versnek nevezhetőt, tehát nem hiszem, hogy ez változott volna...). És persze amire örök nosztalgiával fogok visszagondolni, ha majd kilencvenkilenc évesen magányosan ülök a hintaszékemben és azon gondolkodom, hogy min is lehetne szomorkodni egy kicsit.
Szóval így hármasban beszélgettünk - és hülyéskedtünk - mígnem elindultunk haza.
Már csak másfél hónap.
