Görcsbe rándult a szívem. Sokszor használjuk ezt a szókapcsolatot: "Fáj a szíve", de mégis ki tudja, mit jelent ez? Kevesen. Amikor a szó átvitt értelme jut eszünkbe, bele sem gondolunk, milyen is ez az érzés.
Már nem először fájdul meg a szivem. Az orvos azt mondta, az influenza egyik utóhatása. Azóta már rég nem éreztem ilyet, de az utóbbi hónapokban ismét elkezdődött. Senki nem tudja, milyen a halál. Én félek tőle. Rettegek attól a pillanattól, amikor lelkem kilép a testemből. Szeretnék őszintén hinni, de csak remélni tudok.
Amikor az ember álmából arra riad, hogy nem kap levegőt, mikor nem tud felegyenesedni, mert nyilall a szíve, az leírhatatlan. De élek. Fuldokló ébredések, szívgörcsök... Ezek után elgondolkozom, mit hagynék magam után, mit hagytam volna magam után:
Emberek, akiket szeretek; emberek, akiktől haraggal váltam el... Vajon sajnálnának? És én? Sajnálnám, hogy vége lett?
Már haltam meg álmomban. Lelőttek. Harmadmagammal együtt állítottak a falhoz és végeztek velem. Gépfegyverrel. Több golyó fúródott belém. Fájt. Összeestem. Azután lebegés. Lebegés a sötétségben. Feketeség. Mindent betöltő feketeség. Vak vagyok és béna. Semmit nem láttam és moccanni sem bírtam. Félelem járt át. Félelem attól, hogy egyedül vagyok.
Idefele jövet egy játszótér mellett jöttem el. Egy kisfiú a gyalogúton ült. Én ránéztem, ő meg énrám. Felemelte kezét, mire én megálltam. Farkasszemet néztünk egymással. A játszótér zajától mozgalmas csendet a kisfiú törte meg:
"Na menjél má'!"
"Jó." - mondtam én. "Hova?"
"Menjél má' a dolgodra!"
">Má'< nélkül."
"Menjél má' a dolgodra!"
">Má'< nélkül."
"Menjél má' a dolgodra!"
">Má'< nélkül."
"Menjél a dolgodra!" - mondta végre ő. Egy másik, kissé idősebb fiú is odaért, miközben én már indultam el.
"Miről beszélgettetek?" - kérdezte ő.
"Titkos dolgokról." - mondtam én, és folytattam utamat. Elfelejtik. A fiút, aki nem engedte, hogy azt mondják, hogy "má'". Gyönyörű nyelvet beszélünk - csúnyán.
A pad alatt, amin ültem, cigarettacsikkek százai hevertek. Kijönnek a friss levegőre és füstöt szívnak...
Hűvös volt. A járókelők átnéztek rajtam. Semmi vagyok. Föl sem tűnne nekik, ha nem volnék. Talán le is ülnének. És akik ismernek?
Egyik osztálytársam kiment egy évre Ausztriába. Az elején mindenkinek hiányzott. Mostmár senkinek nem tűnik föl a hiánya. Ha végleg eltűnnék, elfelejtenének. Ha eltűnnék, befejezetlenül. Hiányos beszélgetések, elrontott barátságok, végtelen szürke napok milliói. Minden eltűnne és maradna: a semmi.
Másfelé indultam és most itt vagyok, egyedül. Kudarcok, remények, bűnök és erények, és magány.
Ha eltűnnék, befejezetlenül.