A fejem kavargott, nem emlékeztem, hogyan kerültem ide. Vak voltam és béna. Próbáltam kinyitni a szememet, de rájöttem, hogy már nyitva van. Mégsem láttam semmit. Lábam és kezem érzéketlenül hevert tehetetlen testem mellett. Mozdulni se bírtam, képtelen voltam akár egy lábujjamat behajlítani, minden lélegzetvételnél fájdalom hasított mellkasomba.

Mintha egy-egy szívdobbanásom közt órák teltek volna el. Hosszú, végeérhetetlen csendesség... "Honnan indultam? Mióta vagyok itt?" - kérdések ezrei röpködtek fejemben, de képtelen voltam választ adni rájuk, gondolataim csapongtak.

Ismét (vagy először?...) elaludtam, majd - ki tudja mennyi idő elteltével - kínzó éhségre eszméltem föl. Mellkasom és végtagjaim most is fájtak, csupán fejem kavargása szűnt meg, illetve változott át lüktetéssé. Megpróbáltam megmozdulni, de ezzel csak azt értem el, hogy minden tagomba fájdalom hasított. Felszisszentem. Arcom könnytől, nyáltól és - ha jól sejtettem - vértől volt ragacsos. Reménytelenség árasztott el. Elsírtam magam, de a zokogás miatt mellkasom minden eddiginél jobban fájt. Minden akaraterőmet latba vetve abbahagytam tehát a szipogást. A sírás felszabadító, megnyugtató hatása helyett csak nőtt bennem a feszültség. A sötétség pedig nem szűnt meg. Ennyi idő alatt hozzászoktam volna a fény hiányához, de ide nem jutott el a napsugár.

Képzelődni kezdtem. Hogy álmomban-e vagy sem, nem tudom, mert már nem éreztem a különbséget alvás és ébrenlét közt. Minden összemosódott... Arcokat láttam. Először nem tudtam, kik lehetnek, de csakhamar rájöttem. Emlékképeim, képzelgéseim családomról, barátaimról, ismerőseimről. Eszembe jutott otthonom. Az otthonom, ahova soha többé nem térek vissza. Itt fogok meghalni...

Szerettem volna beszélni velük. Csak még egyszer. Elmondani, hogy mennyire szeretem őket és hogy hiányozni fognak. És hogy húgom babáját én rejtettem el a legfelső fiókba. És hogy bátyám bicskáját véletlenül csorbítottam ki. És hogy az én szüleim a legjobbak a világon... Szerettem volna csak még egyszer beszívni az otthoni levegőt, elfeküdni a füvön, játszani a kutyával, még egyszer a nagyi főztjét enni, és ... és látni őt... Elmondani neki, hogy mindig szerettem és szeretni fogom... Nem. Ez túl közhelyes... Hogy jobban szerettem bárki másnál és hogy előbb tépnék ki még dobogó szívemet, minthogy én... De mit is számít ez? Itt vagyok. Itt fogok meghalni, megdögleni, megrohadni. Itt fogyasztják el tetememet ocsmány csúszómászók... - Itt megakadtam. A hullámat zabáló dögevők gondolatára görcsbe rándult gyomrom és elfogott a hányinger. De nem jött ki belőlem semmi. Nem volt mi kijöjjön. Legalább arra jó volt, hogy kicsit megnyugodjak, Gondolataim ismét hazaszálltak. Család, barátok, ismerősök és a lány, aki sohasem nézett rám. Talán nem is tudta, hogy létezem. De nem számít...

Kellemes volt eljátszani a gondolattal, miként alakulhatott volna az életem. Egyszer jó volt a vége, máskor rossz. Újra és újra végiggondoltam mindent: meghozott és még rám váró döntéseket. Rám hiába váró döntéseket... Mert én meg fogok halni. Itt. Tehetetlenül. Mindentől távol.

Megborzongtam, aztán folytattam képtelen kitalációimat a jövőmről. Ez segített elvonni figyelmemet az éhségről, hidegről és a mindent betöltő fájdalomról.

Így aludtam el megint. Azt álmodtam, hogy otthon vagyok. És boldog voltam otthon. Nem éreztem a ragacsos vért, fájó végtagjaimat, nyilalló mellkasomat, vizelettől nedves nadrágomat. Egyszerűen csak boldog voltam. Álomnak tűnt a szenvedés, amit átéltem. Egyszerű rémképnek.

Napsütötte tájakon jártam. Helyeken, ahol nem létezett rosszindulat, kín, csak a mindent betöltő öröm...

De a fény halványulni kezdett, az ég elsötétült. Egy hosszú, fekete folyosón találtam magam. Ha kinyújtottam kezeimet, elértem az engem közrefogó falakat. Az alagút végén fény pislákolt. Lassan, kissé bizonytalanul elindultam felé...