Az éjszaka sötét volt, csupán a csillagok fénylettek az éjfekete égbolton, akár a szélnek eresztett aranypor. Enyhe szellő lengett körül bennünket. Csak ketten voltunk, ő, meg én. A fűben fekve, némán néztük az éjszakai eget. Tökéletes pillanat volt. Végtelenül nyugalmas és boldog.
Nem tudom, meddig hevertünk így egymás mellett. Kívülrekedtünk az időn. Aztán ő fölült és rámnézett. Nem is ez a pontos kifejezés. Inkább látott. Látta, mi vagyok. Átlátott rajtam. Olyannak látott, amilyen vagyok.
- Szeretsz? - kérdezte. Én is fölültem.
- Igen. Szeretlek - válaszoltam. Ezután jó ideig ismét csak ültünk, mint két kőszobor. Csak néztem, mintha semmi más nem létezne rajta kívül a világon.
- Örökké szeretni fogsz? - szólalt meg ismét.
- Nem.
A levegő megfagyott. Nem is értettem, miért mondtam ezt. Szerettem őt, őrülten szerettem. De mégis ezt mondtam. Megnémultam saját szavam hallatán. Ő se szólt többet.
Elfordította fejét visszaheveredett a fűbe. Én is visszafeküdtem.
Ő megértette.
Együtt néztük tovább a csillagokat.
A csillagok alatt
2009.07.31. 23:40 | tpr | Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://rozmaring.blog.hu/api/trackback/id/tr891280711
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
