Némán tátogok levegő után kapkodva. Az egymás elé nyomakodó szavakat szétoszlattatom elmém rendőrségével. Akkor majd csönd lesz. Kihúnynak a fények. A gondolatok sem kergetik egymást, mint zakatoló gyorsvonatok, hanem lassan, komótosan járnak kelnek csupán, akárcsak vasárnap délután a falusi öregurak. Kalapot emelnek egymásnak, majd némely szívélyes szót váltanak és folytatják útjukat.
A pislogásom altatódalnak tetszik. Csöndes dobolása alvásra ösztönöz. Még nem döntöttem el, engedek-e neki, vagy mint holmi durcás kisóvodás grimaszolva cívódok vele egy keveset.
A percek egyre lassabban telnek, az idő megállni látszik. Teljes vegetáció. Figyelem, hogyan nő a körmöm ujjam hegyén.
És most minden megmerevedik. Fejemen az erek pattanásig feszülnek a várakozástól. És várok. És várok. Várok a semmire, ami bizonyosan elkövetkezik majd. Lassan, mint egy halottasmenet és némán, mint az idő. Szorgos hangyák vontatják majd e hatalmas morzsát, a semmit.
Ha majd mindenütt kihúnynak a fények, megérkezik.
Látomás
2009.08.11. 12:25 | tpr | Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://rozmaring.blog.hu/api/trackback/id/tr131302559
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
