Nagylábnak hívnak. Foglalkozásomra nézve utcai tolvaj vagyok. Nevemet alacsony termetemhez képest hatalmas lábam miatt kaptam: nem ütöm meg a százötvenet se, de negyvennégyes a lábam!
Nem tudom mi késztetett tolvajságra, de tény, hogy azzá lettem. Ma úgy mondanák: a körülmények áldozata vagyok. Ők biztosan tudják.
Már jócskán besötétedett. Éjfél körül járhatott, mikor kedvenc sikátorom felé vettem utamat. Odaérve egy embert láttam meg a lámpafénynél. Mosolyognivalóan kövér volt. "Jó zsíros falat" - gondoltam és megindultam felé. Kezem a zsebemben lévő bicskán pihent. Mikor odaértem, villámgyors mozdulattal nyitottam ki és nyomtam hájas hasához zsebkésemet.
- Pénzt, telefont, ékszert ide! - vágtam hozzá a szavakat, ám furcsa érzés kerített hatalmába: mintha minden egyes szavam furcsa visszhangot keltett volna. Nyeltem egyet.
Ekkor éreztem meg a torkomnak szorított kés hideg pengéjét. Nem is értettem hogy csinálta. Egy mozdulatát se láttam. Ekkor néztem meg kicsit jobban az arcát. Hiszen ez a Hájas!
Elnevettem magam. Ő is megismert. Nyála rámfröccsent, miközben nevetett. Kiserkedt könnyemmel együtt azt is letöröltem.
Kezet fogtunk és folytattam utamat.
Tolvaj!
2009.08.17. 11:45 | tpr | Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://rozmaring.blog.hu/api/trackback/id/tr861314675
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
