Kinéztem. Vakító fehérség mindenütt. Az orromig se láttam a mindent betöltő sűrű homálytól. Olyan volt, mintha álltunk volna. Semmi sem változott. Ugyanaz a fehér formátlan anyag, ami betöltötte a látóhatárt.
De aztan vége lett. Hirtelen, váratlanul, megszűnt a homály, hogy a Nap annál fényesebben tűnhessen elő a horizonton. A fehér tömeg pedig alant, mint holmi óriási óceán, betöltötte a mélységet. Tökéletes kép. A végtelen látványa. Megannyi fodros hullám, ami az elérhetetlen
ragyogás, a Nap felé igyekszik mindhiába.
Aztán tovább emelkedtünk. Egy vékonyabb réteg felhőn haladtunk keresztül. Ez már más világ volt. Az előző a végtelenség tudatának nyugalmával nyúlt el a mindenségbe, ez azonban mintha háborgó tenger lett volna. Itt nem hullámok: szökőárak érték egymást. Itt-ott hatalmas örvények kavarogtak, hogy a képzeletbeli hajóst a mélybe rántsák.
És míg lent vihar dúlt, fent, csorbítatlan dicsőséggel trónolt a Nap.
A felhők felett
2009.10.31. 18:00 | tpr | Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://rozmaring.blog.hu/api/trackback/id/tr921489294
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
