Az öltönynadrágomat már kezdem már kinőni. Elég kínos. Ráadásul bokazoknit vettem fel, mindennek a tetejébe. És vigyorgok. Kicsit bután, elmélázva, de az arcizmaim szinte görcsölnek a méretes mosolytól.
A fények az arcomba világítanak. A sor, amiben álltam tele van hozzám hasonló fesztelen vagy feszengő ifjakkal. Mindenki könyvvel a kezében áll és néz a közönség felé, mert a fényektől nehezen kivehetőek az arcok, így a szemkontaktus létesítése lehetetlen.
Díjátadó van. Mindenki örül, csak mi vagyunk kicsit szomorkásak, hiszen (sokak szerint) kiemelkedő teljesítményünket a többiekhez hasonlóan értékelték. De persze ez nem a mi dolgunk. Mi letettünk valamit az asztalra és - bár ezt gyakran nehéz elhinni - nem azért, hogy díjakat kapjunk. Ez csak, úgy szólván, mellékhatás.
Díjátadó van. Én a színpadon állok, mellettem az emberek, könyvvel a kezükben, mosolyognak, az öltönynadrágom a bokámnál harangozik, én is vigyorgok. Nézem az embereket. Ők nem is figyelnek ránk, csak tapsolnak, amikor azt az illem megköveteli.
Egy arcot keresek a tömegben. Egy arcot, amit ha nem látok, már hiányzik. De hiába keresem. Ürességbe tekintek. A fényektől nem látok semmit, csak az összemosódott emberek tömegét. De nem. Ott van. Ő örül. Látszik rajta. Egy pillanatra az én bárgyú mosolyom is érzéssel telik meg. Örülök. De nem annak, hogy itt állok. Annak, hogy ő örül.
Itt állok a színpadon, nézem az arcát. Minden elmosódik a környezetemben. Ekkor jöttem rá, hogy nem az ő, hanem az én arcom veszett el a többiek közt. Bár mindenki minket tapsol, senki se lát. Én láttam valamit. Valakit. Mindent. Semmi sem érdekel. Jobb volna így, méla mosollyal, bokazokniban, rövid öltönynadrággal állni az idők végezetéig, nézve őt, mint....
- Induljá' már. Lemegyünk - lökött meg valaki.
