Nemrégi megfázásom sajnálatos módon a fülemre húzódott, így kénytelen voltam bebumlizni a Vörösvári útra, a Fül-orr-gégészetre. A betegfelvételes hölgy, miközben kiadta a sorszámomat (22), már jó előre figyelmeztetett, hogy sokat kell várni. Magamban üdvözöltem az ötletet, ugyanis úgy véltem, hogy csekély nyolc óránk közül az utolsó kettőre szükségszerű beérnem.

Leültem tehát várakozni. Pont kilenc óra volt. Egy Agatha Christie regényt olvastam, így - természetesen magammal hoztam és - belekezdtem. 22-es szám, azaz - amint a lapról megtudhattam - tizenkilenc várakozó. Amilyen sebességgel haladtak a vizsgálatok, jó esély volt arra, hogy akár délig itt üljek. Főképp azt is beleszámítva, hogy azok, akiknek időpontjuk volt, illetve a sürgős esetek előnyt élveztek velem, egyszerű pácienssel szemben. De ezzel nincs is semmi baj. Ha valakinek menni kell, hát menni kell. Elüldögélek én addig.

Azonban a többi páciensre már lenne egy-két szavam. Két hölgyre gondolok, megjelenési sorrendben egy középkorú és egy idősebb hölgyre. Előbbi már ott ült, mikor megérkeztem, így - ha akkor és ott én nem is éreztem helyénvalónak, ám - érthető volt idegessége, hogy nem hívták be. Azt a hisztit amit viszont csapott körülötte, azt nem vagyok hajlandó elfogadni. Igazából az efféle elégedetlenkedés úgy vélem, hogy nem vezet jóra. A legrosszabb az egészben pedig az, hogy az ilyen és hasonszőrű emberek késztetést éreznek arra, hogy a környezetüket is bevonják. Mert ugyebár egyedül elégedetlenkedni rossz. Ha mindenki mosolyog és jól érzi magát, valaki meg, mint egy mérgesgomba, a földhöz csapkodja kalapját, az inkább az utóbbinak kínos (még ha egy gombáról is legyen szó). De szerencsére a hölgy megtalálta a számítását egy-két közelben ülő emberben, akik - ha nem is tevéékenyen, de - hallgatólagosan támogatták. Vagy nem utasították el nyíltan. Egyre megy. De - hála az égnek - szólították. És egy ideig csönd lett. Aztán kijött egy lappal a kezében és megindult az épület egy másik pontja felé.

Ekkor már vagy egy-másfél órája lehettem ott. Vagy még több. Talán kettő. Kit tudja már...? És ekkor bukkant fel az a személy, akit egy színdaraban Második Elégedetlennek, vagy Második Elégedetlenkedőnek hívnának. Persze lehet, hogy a valóságban a tiszteletre méltó Mariska néni nevet viselte, de még ez sem változtatna kiállhatatlan jellemén. Egyszóval, gyakorlatilag szinte abban a pillanatban, hogy helyet foglalt és nem őt hívták be elsőnek (bár, amint ő is említette, a betegfelvételnél állomásozó hölgy őt is figyelmeztette, hogy sokat kell várni), belekezdett színpadi jellemének módszeres bemutatásába. De mieltőtt még tovább haladnék, meg kell említenem, hogy ő a 42-es sorszámmal bírt, azaz matematika tudásomat bevetve rögvest ki is számoltam, hogy ez azt jelenti, hogy ő az utánam következő huszadik ember. Nem számítva tehát a sürgősségi eseteket és hasonló kivételeket, jóval utánam kellene következzen.

Ő azonban attól tartok, hogy számtanból nem állhatott a helyzet magaslatán. Egy-egy huszas, ne-adj-Isten harmincas szám után szinte önmagából kikelve lázongott, hogy a dolgok rendje az volna, hogy Ő bemegy, várni pedig... várjon, aki akar... Mivel azonban ez kivitelezhetetlen volt, kiszemelte áldozatát (akárcsak az Első Elégedetlen) és ecsetelte neki, hogy milyen borzasztó világban élünk, mikor a 37-es sorszámú fickó előbb mehet be a 42-esnél. Természetesen az illető áldozat (a mellette ülő szintén idős hölgy, 33-as sorszámmal) úgy tűnt, nincs épp elragadtatva a Második Elégedetlentől, de tűrt. Én meg majd megpukkantam a - minek is nevezzem? - ... dühtől. A Második Elégedetlen sirámaival szinte az őrületbe kergetett, annál is inkább, mivel szinte mellettem ült. Olykor már annak a határán voltam, hogy - természetesen a legudvariasabb formámat elővéve - megkérem, hogy méltóztasson kissé elcsöndesülni, hiszen egyesek - például én - akkor már két és fél órája várnak itt, míg ő legfeljebb egy órája érkezett. Mikor végre összeszedtem a bátorságot, hogy szembe merjek szegülni a Második Elégedetlennel, hála az égnek túl halk voltam, így - végtére is fülészetre várakoztunk - 42-es nem hallott meg.

A kedvenc jelenetem egyébiránt az volt, mikor az Első Elégedetlen - ha jól sejtem egy új lelettel gazdagodva - visszatért (ezúttal már kissé meghunyászkodva), sőt, visszatérése után ismét belépett a rendelőbe. A Második Elégedetlen nem bírta tovább. Felpattant a helyéről, hogy hogy lehet az, hogy az Első Elégedetlen csak most érkezett és máris sorra került?! Ez után a kis affér után 42-es már le se ült. Pár perc múltán kiviharzott a váróból. És ez -, bár lassan már az én alfelemet is égette a szék, amin két és fél órát ülni kényszerültem - a felszabadultság és az öröm oly hullámát hozta magával, hogy szinte elvigyorodtam.

De: a java csak ez után következett. Ugyanis - és ez nem az én költői fantáziám szüleménye - a hölgy elmenetele után következőre a 42-es számot szólították. Ha van bennem káröröm - ami az oly' tökéletes emberekben, mint jómagam elő sem fordul -, akkor az előre tört bennem. Szerencsére a nevethetnék nem fogott el, így nem kellett kínos pillanatokat átélnem emiatt. Az viszont felettébb jó érzés volt, hogy a 42 után 22 jelent meg az ajtó melletti kijelzőtáblán.

A vizsgálatra nem vesztegetnék szavakat - bár az orrbafújó gépezet talán említést érdemelne. Megkönnyebbültem léptem ki az épületből és egy ismerős arcot láttam közeledni. A Második Elégedetlenkedőt.