Dohányfüst. Fülledtség. Homály. Ez a szemet csípő egyveleg terjengett a teremben, mikor beléptem. Az asztaloknál komor arcok ültek. Mindegyik előtt egy-egy korsó sör, vagy valami rövid állt. Mintha csak hozzáragadt volna a kezükhöz a pohár, vagy mintha valami kincset érő tárgyat tartanának kezükben, úgy szorongatták poharaikat az ivó vendégei.

Amint beléptem, a zsibongás kissé alábbhagyott. Szerettem ezt a pillanatot. Amikor mindenki a jövevény felé fordul, figyelve, ki is lehet az idegen. Még új voltam: két hete jártam itt először. Ez az idő még a törzsvendégeknek is kevés, hogy megjegyezzék, ki vagyok. Egyedül a csapos bólintott felém, mint valami régi cimbora felé. Persze őt sem ismertem sokkal jobban, mint akárki mást a helységben, azonban, mint minden jobb kocsmáros, hihetetlenül jól emlékezett az arcokra. Mikor másodszorra jártam itt, ugyanúgy új és szokatlan volt minden, mint az első alkalommal. Valósággal meghökkentett, mikor a csapos megkérdezte, hogy azt-e, amit a tegnap. Amikor értetlenül néztem, elémtolt egy korsó csapolt sört: amit tegnap is ittam.

Most a kocsmáros szinte úgy kérdezett, mint egy törzsvendéget:

 - A szokásos?

Bólintottam. Mikor megkaptam, kezemben a sörrel, a pultnak támaszkodva hátrafordultam. Próbáltam erőltetni emlékezőtehetségemet, hogy megismerjek egy-két törzsvendégnek számító kocsmatölteléket. Többnyire öreg, elhasznált arcok vettek körül. Ötven alattit nemigen láttam. Én magam szinte kivilágítottam a magam harminc évével. Csak az alkohol mámorának köszönhetem, hogy az ivó vendégei nem ismertek meg.

A társaság szemlélése után elindultam a folyosó irányába. Rövid folyosó volt, szakadt tapétával és a dohányfüst okozta homállyal. Az egész kocsma ilyen volt. Nem is tudom, mit szerettem meg benne. Talán pont ezt az elhasználódottságot, ezt a megkopott külsőt. Mindig ilyennek képzeltem A Kocsmát. Megsárgult falak, fülledtség, ráncos arcok, keserű tekintetek. A képzeletemben minden kocsma ilyen volt. Törzsvendégekkel és olyan csapossal, aki mindent tud róluk, a kedvenc italuktól a zokniuk színéig.

Ez ilyen volt. És még egy hatalmas előnnyel bírt: ez pedig a rövid folyosó végén helyezkedett el... A kártyaterem. A csukott ajtó mögötti szoba semmiben nem különbözött a kinti helyiségtől, valamitől azonban mégis más hangulat lengte be: a játékszellem. Az ajtó elzárta a szobától a kinti zsibongást. Csupán a tétemeléskor mordult meg egy-egy játékos. Különben teljes némaság.

Ezt szakítottam meg azzal, hogy beléptem. Megfagyott a levegő. A tekintetek szinte keresztüldöftek. Izzottak a dühtől. Aztán, mintha mi sem történt volna, elfordultak, és folytatódott a játék. Rajtam kívül álltak még páran az asztal körül: a kibicek. Egyetlen kártyás sem kedvelte ezt a társaságot. Egyszer aztán ennek hangot adandó olyan mértékű nézeteltérés bontakozott ki a szobában, hogy a helyiség egyetlen dísze, egy teljes mértékben oda nem illő tájkép, valamint pár játékos és néző arcberendezése jelentősen megrongálódott illetve átrendeződött. A kocsmáros ezért ráparancsolt a kártyásokra és kibicekre, hogy maradjanak békében, vagy kénytelen lesz bezárni a szobát.

Így tehát a kártyások kénytelenek voltak megtűrni a kéretlen vendégeket, köztük engem is. Persze minden belépőbe legszívesebben kést hajítottak volna, de tűrtek.

Már első látogatásaim alkalmával feltűnt nekem egy sötét hajú, mindig borostás, viszonylag fiatal - velem egykorú, vagy kicsit idősebb lehetett - kártyás. Nem tudom, hogyan csinálta, de nem tudott veszíteni. Minden éjjel nagy nyereménnyel állt fel az asztaltól, társainak nem kis bosszúságára.

Most épp tétet emelt.

 - Blöfföl - szólt az egyik kibic, minek hatására a hozzá legközelebb álló játékos nyakon ragadta és udvariasan kilökte az ajtón, majd becsukta azt, anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna.

Rajta kívül még ketten voltak játékban. Az egyik, egy kövér, kopaszodó kártyás, gyöngyöző homlokkal ült. Kissé eltátotta száját és lihegve, nagyokat nyleve igazította meg piszkos ingének gallérját. Egy egész percig tartott ez a jelenet. Ha tartja, elfogy minden pénze, ezt tudta jól, ha viszont bedobja, alig marad. A borostás arcába nézett. Ő pedig vissza rá, mélyen ülő sötétkék szemével. Szinte hipnotizálta a kövéret.

Az nem bírta tovább. Elkapta tekintetét és bedobta. A másik fickó, aki még játékban volt, kis idő múltán megszólalt, azaz köhhintett egyet:

 - Emehh.... - és pénzt hajított a tétbe.

A borostás végigmérte ellenfelét. Vékony, ősz, semmitmondó arcú, viszont ravasz tekintetű. Hosszú ideig ültek így, anélkül, hogy egyetlen szót szóltak volna. Ekkor a borostás egy nagy köteg pénzt dobott a ravasz tétjére. Ismét hosszú percek teltek el. A ravasz tekintete nem árult el semmit. Csak ült és nézett.

 - Dobhh... - köhhintett ismét és kártyáit az asztal közepére hajította.

A borostás felmarkolta a pénzt és kilépett a szobából. Én követtem, ki a helyiségből, a rövid folyosón át, az ivón keresztül az éjszakai utcára. Ott megállt, szivart vett elő a tárcájából és rágyújtott.

 - Ez egyszerűen csodálatos volt! Ahogyan megbabonázta a kövéret... Pedig nyerő lapja volt. És aztán azzal a másikkal... Egyszerűen... - azonban itt elakadtam. Csendre intett, anélkül, hogy felém nézett volna.

 - Na és? - kérdezte. Ekkor döbbentem rá, hogy eddig még nem is hallottam a hangját.  - Kit érdekel...

 - De hát... És a pénz... Hiszen egy vagyont nyert... - ekkor rámnézett. A zsebébe nyúlt, kimarkolt belőle egy halom pénzt és a kezembe nyomta. Eközben a másik kezével a jobb zsebéből valami fémtárgyat húzott ki. A sötétben először nem is láttam, mi az.

 - Aki szerencsés a kártyában, ... - de nem fejezte be. A fejéhez nyomta a pisztolyt és meghúzta a ravaszt.