Ma bulin voltam, csak hamar eljöttem, ugyanis másnap órám lesz. De olyan jó volt a hazafelé út, hogy gondoltam, ezt meg kell örökítenem.

De először is a buli:
A már más naplórészletben említett Andoráséknál esett meg a dolog (sőt, ha jól sejtem még mindig esik). Maga a buli kissé furcsa volt számomra, ugyanis főképp már egyetemistákból állt a társulat, majd kissé oldódott, de a határ mégiscsak ott húzódott kobakom felett. Akármennyire is sorolnak már némelyek a Corvinusosok közé, illetve figyelik némi kritikával terveimet (és adnak ennek hangot), azért még elég távol vagyok a közpéiskola utáni élettől. (Ez most hangulatában kissé a halál utáni életet utánozta, de a kettő nem összekeverendő. Bizonyított tény ugyanis, hogy a középiskola után is van élet. Mármint attól függően, hogy hogyan határozzuk meg ezt a fogalmat.) Feloldódásban pedig nem vagyok valami jó.

Azonban végül találtam magamnak egy sarkot és egynéhány beszélgetőtársat (azon kevesek közül, akiket egyáltalán ismertem) és megvitattuk a világ nagy dolgait. Azt hiszem, hogy - a közhiedelemmel ellentétben - nagyon sok jó ember van. Több, mint amennyi "rossz". A gond csak ott van, hogy ez a többség a (már egy "szeretett" politikusunk által használt kifejezéssel élve) csöndes többség. És, ami ennél is nagyobb szerencse, hogy ha nem is vesszük észre, de bármely ember környezetében megtalálhatók ezek az emberek. Ugyanakkor igaz a "madarat tolláról..." kezdetű mondás is: feltehetőleg a "rosszak" közé is bekerül egy-egy jó, de aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók. Ha pedig ez nem történne meg, lehet, hogy a "rosszak", bár az orruk előtt van a jó példa, nem fogadják meg azt. Sőt, talán tudomást sem vesznek róla.

De miről is szólt a beszélgetés? Nem emlékszem pontosan, mennyi derült ki eddigi naplórészleteimből, mert a terveimre vonatkozó dolgok valamilyen szinten mégiscsak bizalmas adatok, és ha jól dereng, minden alkalommal amikor erről kezdtem írni, vagy teljesen kitöröltem azt, vagy legalábbis csökkentettem az erről szóló részek hosszúságát, információtartalmát. Pedig valójában ez az egyik legérdekesebb kérdés: Mihez lehet kezdeni? És ezt vitattuk meg mi is.

Maga a beszélgetés Ancsival és az én jövőbeli terveimmel kezdődött, majd csatlakozott Ancsi barátja (Dani) és a politika, majd Bálint és a történelem, illetve a lélek. Ezek persze nem ok-okozati viszonyban álltak egymással, csak a témákat nagyjából így tudnám körülhatárolni. De arról szó sincs, hogy Dani szeretne politizálni, Bálint pedig nem rajong a történelemért.

De vissza a kályhához: Konkrét tervet most nem szeretnék elárulni a kósza net-lovasoknak (ez szerintem pompás kifejezés volna, de valamiért a netet nem a lovaglással, hanem a szörfözéssel köti össze a nyelv. A móka a dologban pedig az, hogy a szörfnek rokonértelmű szava a hullámlovaglás). A foglalkozás, amit választanék oly mértékig elhasználódott a mai világban, hogy említésére mindenki csupa negatív dologra asszociál. És ez még csak nem is a legősibb mesterség, hiszen arra egy-két ember talán szeretetre gondol. Szóval az általam esetlegesen választandó munka (illetve hivatás - majd egyszer a munka és a hivatás közti különbségről is tervezek írni) a népszerűségi listán valahol az adóbehajtó mögött kulloghat.

A szerencse, hogy beszédpartnereim képesek voltak a valódi célomat megérteni és nem csupán a társadalomban gyökerező (és talán szándékosan a társadalomba ültetett?) sztereotípiákra hagyatkoztak, hanem a szó valódi értelmére és az általam elmondottakra építve értelmezték terveimet. [Bocsánat a sok érthetetlen és talán értelmetlen körmondatért. Olykor már én is belekavarodom. Pláne így éjfélkor. Körül. Éjfélkorül...] És úgy látom, hogy még ha gyakran teljes elutasítással is találkozik az ember a társadalomban, mégis nagyon sok emberre lehet építeni. Mert - hála az égnek - legalábbis az egyetemista ifjúság egy része nem vesztette el a bizalmát a másik ember iránt. Persze itt felvetődik a kérdés, hogy vajh' ha nem ismernének, hinnének-e nekem? Lehet-e az életben tapasztalható rengeteg kudarc ellenére az emberek bizalmára építeni? Az emberek bizalmára, amit mások már talán eljátszottak? A válasz igen. A hitet sohasem szabad elveszíteni. Mert mindig akad olyan, aki szeretné jobbá tenni a helyet, ahol él, és nem csupán kiszipolyozni azt.

Sajnálkozhatunk azon, hogy mi hiányzik az életünkből, azonban ha nem teszünk meg mindent az utánunk következők boldogulásáért, cseppet sem vagyunk jobbak azoknál, akik számunkra nem teremtették meg a "szebb világot".

De nem akarok úgy beszélni, mint egy halálán lévő öreg vezér, aki utolsó szusszanásával is a "jövő nemzedékét" okítja. De néha jusson eszünkbe ez a sajnos közhelyessé vált gondolat. Mert sokan elfelejtik.

De a beszélgetésről ennyit. Egyre fáradtabb vagyok, a lényeget elmondtam, a többit pedig egy - már általam is erősen tervezett - szentbeszédben fogom megfogalmazni.

Eközben a beszélgetés közben ittam meg életem első teljes sörét. Persze ez a "mai fiatalság" számára elég furcsa és nevetséges lehet, de én ki nem állhatom a sört. Mindig is nagyon utáltam. Azonban egy-egy ilyen bulin szinte csak sör szerepel a felhozatalban, úgyhogy a boros delikvensek a megszoksz vagy megszöksz lehetőségek közül választhatnak. Aki megszökik, annak a díja primitívebb társaságban a lenézés. Persze - szerencsémre - én értelmes emberekkel vagyok körülvéve, azonban nem árt, ha az ember meg tud inni legalább egy üveg sört.

És ez ma este beteljesedett. A sörösüveg kiürülése után (és közben) a csoport szétoszlott, én pedig egyedül maradván, elérkezettnek éreztem az időt a hazamenetelre, ugyanis holnap ismét korán fogok kelni.

Fogtam tehát a cókmókomat és lebattyogtam a buszmegállóba. Ott hamarosan egy buszt láttam feltűnni. Mint később kiderült, egy szolgálati buszról volt szó, azonban ez bennem csak akkor tudatosult, mikor már rajta ültem. A buszsofőr csupán annyit kérdezett, hogy van-e jegyem, igenlő válaszomra pedig becsukta az ajtót és elindult lefelé. A HÉV-nél rakott ki. Én megköszöntem a fuvart, magamban egy csöppet bosszankodva, mivel a szinte háztól-házig közlekedő busz az orrom előtt ment el. A HÉV azonban a megállóba érkeztem után futott be. Én vígan felszálltam, azonban a legnagyobb szerencse csak ez után következett: a hévről leszállva épp elkaptam a fent említett járat másik irányba közlekedő buszát, amire felszállva hazáig mentem.

Ennyi az estimese mára. A kérdés csupán annyi, hogy aki szerencsés a tömegközlekedésben, az az élet más területein milyen (lesz)?