Elegem van! Pokolba az egésszel! Én tényleg nem akartam. Először is nem rajtam múlt. Így születtem (bármennyire is irtózom a gondolattól, hogy ezt leírjam), nem tehetek róla. És szerintem nem is szoktam róla még csak beszélni sem. Kérkedni meg pláne nem.

És az az eset meg.... Borzasztó! Ők megkérdeztek, én meg válaszoltam. Még hogy kérkedem. Legszívesebben a falnak mentem volna. Vagy fel a szőrcsuhát és irány Róma! Gyalog.

Persze azt lehet, hogy elmondják, hogy ez meg az vagyok, így meg úgy élek. Ez így rendben is van. Ők ezért, én másért szólok be. De mikor én nem tehetek róla? Bárcsak ne így születtem volna meg. Akkor igazam lenne. De így nincs jogom védekezni... Védekezni? Hiszen mi ellen? Én nem szoktam erről még beszélni sem, nem hogy felvágni. Igyekszem inkább csöndben maradni. Csak akkor beszélek, ha valami egyértelműan hülyeséget mond a másik, miközben fogalma sincs róla.

De mit csináljak, ha kérdeznek? Hazudjak? Persze, igaz. Mondhattam volna mást is. De ki gondolkozik ilyenkor azon, hogy hogy hallja vissza ezt valakitől egy nappal később? Én nem úgy gondoltam. Megkérdeztek, én meg válaszoltam. Az igazat. Amit tudtam. De leszűrtem a lényeget...: mostantól még ennyit sem. Kérdést hárítani, beszédet elterelni. Minél kevesebbet mondok, annál jobb.

Elegem van!