Ez tartott Minket össze. Mindig, mikor Rád gondolok, eszembe jut. Nem is tudom, mit hittem akkor. Bolond voltam... akárcsak Te... Azt hittük, minden végtelen, holott a pillanatban éltünk. De a pillanat olyan, mint az elszáradt falevél; ezt is elvitte az első fuvallat...
Oly' távolinak tűnik most mindez. Talán soha nem is volt. Talán csak képzeltük. Álmodtuk. Nem tudom, melyikünk akarta, hogy így legyen. Megtörtént, és ezen nem tudunk változtatni. Ha rágondolsz néha-néha, Te is azt érzed, amit én. Végtelen erő és a pillanat ragyogása. Egyensúlyban a penge élén. Ez a penge volt, ami - miután megérkezett az első fuvallat - szétválasztott.
Összetartott Minket. Engem és Téged. Minket. Összetartott, de csak az első fuvallatig. De ez már rég volt, túl rég. Nincs többé... Elvitte a szél, akárcsak Minket. Nincs többé. Te vagy és én vagyok. Mi meghaltunk, de Te élsz, ahogyan én is élek. Sajnáljuk? Nem. Te sajnálod és én is sajnálom - de Mi nem...
Ha eszembe jutsz, mindig olyan vagy, mint akkor. Amikor még összetartott. Végtelen múlandóság. Azután elvitt Minket a szél és minden más lett. Vége lett. Pedig összetartott Minket...
Nem hiszem, hogy valaha is visszatérne. Csak akkor, mikor még Mi összetartoztunk. Mert összetartott Minket, habár az első fuvallat végzett vele. Összetartott - a végtelen pillanat.
