Kaptam tőled egy nevet. Nomen est omen... Mire nem jó két év latin. Hogy a név sors-e, nem tudom. Egy nevet kaptam tőled. Sorsot is? Talán...
Egy kitaposott ösvény. Egy terv. Egy lábnyom. Egy lábnyom vagyok.
Ezt kaptam. És nem akarok ellene küzdeni. Nincs erőm hozzá. És talán kedvem sem. Mert hát miért is küzdenék? Mit tehetnék másképp? Egy lábnyom vagyok... Kérdés, hogy ez azt jelenti-e, hogy valaminek a nyoma, emléke vagyok-e, vagy csak mindenki belém tapos.
Minek is küzdeni? Hiszen előttem az ösvény? Nem egyszerűbb talán a körvonalazható úton elindulni? Azért is kell ugyan dolgozni, de talán sejtésem van róla, hogy hova jutok. És ha új utat törnék? De minek... és hova?...
Egy terv vagyok. Adatokkal, számokkal. Ki vagyok számolva. Egy kiszámolt, kitaposott lábnyom. Ennél hülyébb "költői" képet sem alkottam még eddig.
Van választásom? Eleve elrendelés? Persze, mindenkinek van választása. Miért is ne lenne?... ezer meg ezer irány, kijáratlan is járt utak. Én elindultam, egy lábnyomban. Elindultam és azt hiszem, tudom hova jutok. Pontosabban foaglmam sincs. Lehet, hogy egy hatalmas kőfal meredezik a következő kanyarban. Most még minden rendben. Még a németérettségi is meglehet. Jó százalékkal. A hallgatós nagyon rossz volt, lehet, hogy nagyon-nagyon rossz. Amit biztosan 90 fölé számoltam, az rosszabb esetben lebandukolhat 60-ig. No jó, addig talán nem, de csaknem. Valahol hatvan és nyolcvan közt. A fene.
De lehet, hogy ez még kikerülhető. De ott előrébb még lehet, hogy ott van a kőfal. Azt nem lehet megkerülni. Nem lehet rajta átmászni. Beletörik a bicskám. Lehet...
És hogy miért itt haladok? Hiszen mellettem több ösvény fut. Mondták is. Csak oda kéne nézni, és mindjárt látnánk, hogy jobb ott. Persze ezt ki mondja? Aki már túlment rajtuk. De talán mégis igazuk van. Megváltoztathatatlan(?) döntéseitől szeretne minket megóvni. Hogy mi ne csak hátranézve vegyük észre a mellettünk a tejjel-mézzel folyó Kánaánba vezető utat. No jó, talán nem tejjel-mézzel folyó, de nem kiszámolt. Nem kitaposott. Nem lábnyom.
Talán félek. Igen. Félek. De még mennyi dologtól... Néha attól is megilletődöm, hogy átpillantsak a mellettem haladó ösvényekre. Persze lehet, hogy csak egy ugrás volna. Egy kis ugrás, egy nagy ugrás. Csak attól függ, hogy épp hol állok, és merre tekergőznek a mellettem futó utak. Egyszerű, mint egy domboldal ára*.
De nem mindig féltem. Azt mondják, hogy a kisgyermek fél. Én nem féltem. Tegnap azt mondták, hogy felnőttem. Én nevettem rajta. Persze talán az adott szövegkörnyezetben rendben volt ez állítás, ám belegondolva, mit is jelent a felnőttség? Azt mondták, hogy tágítsam a látókörömet. Sokan mondtátok. Volt, aki számszerűsített is. 240°-kal. Én szélesítsem a látókörömet. Talán igaza is van. 240°. És ez mit jelent? Azt, hogy a látóköröm legfeljebb 120°-os. Persze ez nem is olyan rossz. Mármint az, hogy akár 120°-os is lehet(ne). De minimális látókört nem adott meg. Talán udvariasságból.
Szélesítsem a látókörömet. Igazuk van. Igazatok van. Korlátolt vagyok. És szenvelgek. Egy korlátolt, szenvelgő, kiszámolt, megtervezett, kitaposott lábnyom. Tiszta hülyeség. Hányingert kapok magamtól. Azt hiszem, ennek most kell véget vetni, mielőtt még valami marhaságot mondok.
Utószóként mit tehetnék hozzá? A gyerekek nem félnek. Amikor gyermek voltam, tűzoltó akartam lenni, s katona, vadakat terelő juhász, látod, elalszik a láng, aludjatok ti is szépen. Balázsok vagy sem. Aludjatok. És álmodjatok. Álmodjatok utakat. Lábnyom nélküli utakat.
------------------------------------
* - családi vicc [a szerk.]
