Ma viszonylag vígan keltem. Legalábbis ébredésem pillanatában egész vidám voltam. Biztos jót álmodtam, ám hogy mi volt az, arról sajnálatos módon fogalmam sincs. Aztán elszomorodtam, mivelhogy felébredtem. Ez több szempontból is komorsággal töltött el: az első, hogy ma tényleg fel kell keljek, a másik pedig az, hogy csak nagyjából háromnegyed óra múlva. Ez pont annyi idő, amennyire már nem tudok visszaaludni, hiszen túl éber vagyok, hogy a reggeli fényességben álomra szenderüljek. Ráadásul abban az esetben, ha megnézem, hogy mennyi az idő, akkor ezzel együtt jár az is, hogy a tegnapi nap gondjai elkezdenek befurakodni a fejembe. Ma különösen rossz napom volt ebből a szempontból, ugyanis a két héttel ezelőtti gondolatok is ott tomboltak koponyámban, ráadásul teljesen haszontalanul: sajnálatos módon ezeken már nem tudok változtatni (ami igaz a tegnapi dolgokra is) és ezen felül pedig ezekből semmiféle következtetést nem tudok levonni. Olyan, mint hogy a négyzetnek négy oldala van: kézenfekvő. De senki nem gondolkozik rajta, legfeljebb valami elvetemült filozófus, aki azt akarja bizonyítani, hogy a négy az öt. És neki legalább van vele valami célja. Nem úgy, mint az én két héttel ezelőtti érettségim. Most minek elmélkedjem azon, hogy mit írtam?! Tudok rajta változtatni? Nem. Van értelme gondolkodni rajta? Nem.

Szóval így dühöngtem magamban egy ideig, bár a külső szemlélő mindössze annyit vehetett volna észre, hogy valaki - talán kissé nyugtalanul, időnként forgolódva - alszik az ágyában. Nagyjából ezt is tettem, azzal a különbséggel, hogy nem aludtam, hanem a megváltoztathatatlanon elmélkedtem és bosszantottam fel magamat, valamint az élet millióismeretlenes egyenletét oldogattam. Eredménytelenül. Persze jó dolog néha gondolkodni a dolgokon, de néha úgy érzem, hogy kissé túlzásba viszem. Mármint abból a szempontból, hogy megoldást csak vajmi ritkán találok és akkor is általában fájdalmas az illető (mármint a megoldás).

Tehát boldogan ébredtem, bosszankodva forgolódtam és megintcsak boldogan keltem: megláttam ugyanis, hogy az idő(vész)jósok tévedtek a mai időjárást illetően és így esős tömegközlekedés helyett napsütésben bringázhatok be SG-re. Ez teljesen felvillanyozott, akárhogy is próbált meg fejbevágni a fáradtság kőbunkója. Felöltöztem tehát, felhajtottam reggeli kakaómat és bringára pattanva nyakamba vettem a várost. Nem volt egy sétagalopp, de mégiscsak odaértem. Fáradtan és izzadtan, de ott voltam. Nagyjából fél órával korábban, mint kellett volna. Eszembe jutott, hogy akár aludhattam volna még huszonöt percet, de rögtön rá is jöttem, hogy ez csak annyit jelentett volna, mint még egy kis szenvedés ágyban párnák közt. (Borzasztó... Megint szenvelgek...) Inkább elővettem elemózsiámat és falatozni kezdtem. A közben rámtörő gondolatokat pedig igyekeztem elhessegetni magamtól.

Kis idő múltán bementem órára, ahol már ott volt ... Egy csomó szék meg pad. Még egy jó negyedórás várakozással is elsőként értem be... Sebaj, legalább olvasgathatom remek német szójegyzékemet. Örültem, mint Szent Pál az oláhoknak*. Azután megjött az egyik tanár (Szasza). Érdekes. Ő többnyire későn szokott érkezni. Még viccelődtünk is azon, hogy egyedül leszek órán. De hála az égnek, nem így történt. Elkezdtek szállingózni a diákok, megjött a másik tanár is (Márk) és immáron 14 figyelmes tekintett csüggött oktatóinkon.

Ezt úgy tessék érteni, hogy kissé szétesett a csapat. Ahányan voltunk, annyian beszéltünk, nevettünk, és össze-vissza kiabáltunk. A tanulásból tehát alig lett valami. Helyette viszont lett móka és kacagás.

Erről azt hiszem, elég is lesz ennyi. Még ecsetelgethetném egy ideig, hogy miként telt így el három óra, ám igazából az, ami miatt leültem írni, még ez után következett.

Először is: amikor kiléptem az épületből, esett. De hála az égnek a bringám még meg volt. És el volt. Ázva. De sebaj, gondoltam és nyeregbe pattantam, hogy minél előbb hazaérjek. Az út nem volt zökkenőmentes, de csapadékban sem volt hiány. Végigkarikáztam tehát a városon, mígnem a Margit hídhoz értem. A pesti hídfőjénél a 2-es villamos megállójánál karikáztam, mikor egy kislányra és nagypapájára lettem figyelmes. Azt hiszem, kissé szentimentális vagyok, de mindig jobb kedvre derülök, hogyha gyerekeket látok. Persze ez el is múlik, ha látom, hogy a szüleik idegesen beszélnek vele, vagy hogyha az ifjú hölgy vagy úrfi hisztis. Akkor kissé megcsappan a kedvem. De ez a kislány szerencsére nem ilyen volt.

Mikor eltekertem mellette, odaszólt nekem: "Sija." Nagyjából így. Kissé sejpítve. Én visszaköszöntem neki és továbbmentem. És azt éreztem, hogy ezért érdemes volt felkelni. Mondhattok akármit, de nekem már rég óta nem esett ilyen jól valami, mint az, hogy az esőben ázva, fáradtan tekerve egy kislány ezt mondta nekem: "Sija."

*iskolai vicc - bár azt hiszem, ezt minden (rendszeres) olvasóm ismeri